Hiszem hitet, reménységet írok,
s versekbe mélyen rejtve maradok.
Huszonegyedik században vagyok,
s életért, istenért, kiáltok.

Gyakran érzem, semmibe szólalok,
hogy világtalan úton haladok.
Ha kell a nap, én a nyugtát látom,
s ha nyugszik, ti Istent gyalázzátok.

A szó elszállt, s nem maradt hitele,
tapos az ember, lélek medrébe.
Mi szent volt s való, mélyen elveszett,
megtérni szégyenélő embernek.

A ember lépked poklok poklába,
bűnt, bűnre halmoz gyarlóságába.
Ácsolja kínpadját a halálnak,
ácsok adják fejüket bakónak.

Félek e teremtett torz világtól,
az  istenünktől elvett hatalomtól.
Nem értem magyar szavaitokat,
nem látom én benne a sorsomat.

Mondva csinált próféták eljönnek,
s hirdetik hazugságát önzésnek.
Gazdagok nem kérdik szegényeket,
hogy koldusként itt élni, hogy lehet.

Az igazságot végül ki mondja meg?
S hozza el szabadságát nemzetnek?
Holnap állnak e, nemzet államok?
Vagy sorsunk, hogy rajtunk üljenek tort.

Ébredjetek fel vesztes magyarok,
harangokat én nektek kongatok.
Büszke, szerető szívetek éljen,
hazában, nemzetünkben, Istenben.

Ha Isten segít, ismét béke lesz,
én is megtérek ősi hazámba.
Ott ahol Isten lesz velem jelen,
otthon a házban, hegyeim mellett.

De látnom kell, hogy hazataláltok,
hogy a béke, s nemzet mellé álltok,
Így, porrá szégyenülve múlok el,
lelkem hal bele a nagy szégyenbe.
21.10.2012