Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Ha kinn voltál az utcán, ha otthon voltál, ha a tévéből nézted, ha rádióban hallottad, vagy csak mesélték... írd le mi történt veled 1990 márciusában !

Megtekintések: 2137

Válaszoljon erre

Válasz erre a beszélgetésre

Kedves Emese !
Jó hogy van ilyen könyv, magam is olvastam. De erre a fórumra pontosan azért kellene írjanak az emberek, hogy minél több személyes történetet megismerjünk. Így örömmel venném az Ön személyes visszaemlékezését is.
Kedves László! Én megírtam a magam élményeit a Virrassz velem című könyvemben, ami 1999-ben jelent meg és azóta négy kiadást ért meg. Ha gondolja, a részletet bemásolhatom ide...
Igen, jó lenne. Köszönöm.
március tizenkilencedikén, ahogy hazaértem az iskolából bekapcsoltam a vásárhelyi rádiót, óriási hangzavar hallatszott, üvöltés, majd ütemes skandálás, azt hittem, nem jól hallom, először csak a Kincses ütötte meg a fülemet, aztán megértettem, hogy azt kiabálják Jos cu Kincses, Le Kincsessel, meg Moarte lui Kincses, kötelet neki, mincinosule ordította egy rekedt hang, te hazug, aztán valamivel később a bátyám félelemnélküli hangja, lemond a Front alelnöki tisztségéről, nem akarja, hogy miatta a városban konfliktus legyen a magyarok és a románok között, diadalittas üvöltés, éljenzés fogadta a bejelentést, kétségbeesetten telefonáltam édesanyáméknak, a Grand szálló mögött van a lakásuk, az ablakon keresztül behallatszott az őrjöngés, Máthé Márta tanárnő barátnőm is ott álldogált a tömegben, megkérdezte az egyik ordítozótól, hogy ki ez a Kincses, a válasz az volt, hogy nu stiu, dar ni s-a spus să strigăm jos cu el, nem tudom ki az, de azt mondták, kiabáljuk, hogy le vele, e két nap megrázó, megalázó, hihetetlen eseményeit a mai napig nem heverték ki a vásárhelyi magyarok és mi székelyföldiek sem, szülővárosom utcáin vasvillával, fejszével támadó részeg görgényvölgyi román parasztok látványa fájdalmasan anakronisztikus, félrevert harangok, átkozódó pópák, mintha Horia, Closca és Crisannál megállt volna az idő, levertek minden magyar feliratot, utcanevet, megrohamozták az egyetemet, az RMDSZ székházat, törtek-zúztak, kiverték Sütő András fél szemét, agyon akarták ütni Bolyait is, de nem találták, száz évvel ezelőtt már megszökött előlük, aztán másnap rendőri segédlettel megint visszajöttek több ezren, magyart verni, nem számítottak ellenállásra, a fegyvertelen magyar tüntetők elfutottak, de aztán visszatértek, puszta kézzel széttépték a vasszegekkel megerősített padokat, ezekkel a lécekkel ütöttek vissza, meg a kezükben lévő táblákkal, Mihaila Cofariut, akiből később román nemzeti hőst faragtak egy Bolyai egyetemet feliratú táblával vágták nyakon, szinte hajnalig folytak az utcai harcok, van egy film is erről, a magyar televízió is bemutatta, igaz, hogy csak a kettes műsoron, a győztes magyarok tüzet raktak a főtéren, körülállták, a lángok megvilágítottak egy fogatlan munkásarcot, átszellemülten szavalta a Nemzeti dalt
19-én este a televízióban mutatták, hogy Iliescu meglátogatta Sütő Andrást, borzalmasan nézett ki, a szemén fehér kötés, a karja, arca fekete volt az ütlegektől, valami olyasmit ígértek, hogy megbüntetik az agresszorokat, máris letartóztattak közülük egy néhányat, ettől egy kicsit megnyugodtunk, senki sem gondolta, hogy másnap ugyanaz megismétlődhet, a rádiót
, a rádiót hallgattuk, a vásárhelyi magyarok tüntetését helyszíni közvetítésben, délután szinte az egész város kint volt már a téren, mindnyájan éreztük a veszélyt, a tömeg nyugtalansága egyre nőtt, kitették a rádiót az ablakba, hogy hallja mindenki, mi történik, várják Iliescut, a katonaságot, a rendőrséget, nem lesz összecsapás, aztán hat óra körül, amikor a hodákiak támadtak, elszabadultak itt is az indulatok, a férfiak azonnal indulni akartak buszokkal, autókkal Vásárhelyre segíteni, ordítottak, sírtak tehetetlenségükben, egy férfi megragadott, menjünk tanárnő, haljunk meg együtt, a gyergyóiak, udvarhelyiek is indulni akartak, ma sem tudom, hogyan sikerült a kétségbeesett és elszánt székelyeket itthon tartani
sok száz erdélyi magyar hagyta itt szülőföldjét ezután a megtorlástól félve, a vásárhelyi orvosi egyetem magyar diákjai, tüntetők, fiatalok, menekülnie kellett a bátyámnak is, Hosszú Zoltán szenátor lopta át a határon, ez volt az egyetlen kézzelfogható segítség, amit ötévi száműzetése alatt az RMDSZ-től kapott, csak magyarokat és cigányokat zártak be, meg szegény Cseresznyés Pált, aki maga jelentkezett a rendőrségen, hogy nagyon szégyelli, de egyet ő is rúgott Cofariuba, tíz év börtönre ítélték, hat év után kegyelmet kapott, amikor végre kinyílt a börtön kapuja elsőnek elegáns ügyvédje, Frunda György jött ki, hosszú bézs kabátban, fehér sállal, a románság ma sem tudja, mi is történt valójában Vásárhelyen, a tévé, az újságok magyar támadásról beszéltek, a Cofariu jelenetet rengetegszer ismételték illusztrációként, az áldozatból hóhér lett, a farkasból bárány, a bátyámból az RMDSZ vezetés számára kellemetlen emlék, két év múlva Tőkés László és Smaranda Enache Csíkszeredában román-magyar megbékélési nagygyűlést szervezett, szerettem volna én is szólni a tömeghez, de nem engedélyezték, már javában folyt a gyűlés, amikor odaküldték hozzám Beder Tibort, aki zavartan közölte, hogy nem beszélhetek, mert engem nem szeretnek a románok, meg nagy szerepet játszottam az iskolák különválasztásában, ráadásul Kincses Előd húga vagyok, zokogva jöttem haza
Kedves László
Én már katonaságban is irtam,nagyon jó az emlékező tehetségem,sok irásaim vannak,de nem jelenhettek meg sokat tudok, adatok,és ki és miért csinálták ezt.Március végén én is Magyarba menekültem,de csak annyi időre ,hogy újból visszajövök addig mig, rendeződnek a dolgok.Kincses Előd perre ment és akkor jöttünk vissza mikor tudtuk,hogy jogilag nem nyúlhatnak hozzánk.Itt vannak az adatok arról hogy kik voltak,akik pénzt kaptak és honnan.Mi Kincses Előd házát öriztük március 20-án,csak változott a helyzet és a B terv lépett érvénybe..
Tel. 072851550 bármikor beszélhetünk.
Kedves Emese !
Meg fogom venni a batyad konyvet ,mert en is Marosvasarhelyi voltam es edesapam a torvenyszeken volt mint ugyesz ,aki ott elt, ismerte .Csak azt sajnalom hogy azokban a napokban nem voltam ott ,mert en is szerettem volna a testvereknek egy par adossagot megfizetni !Hiszen mindannyiunknak lenne mit visszafizetni nekik!Annyi eveken keresztul sok osszegyult !
Kedves Emese,
sajnos nekünk nem sikerült sem az Emese, sem a Kincses Elöd könyvét megszerezni. Csupán a „Fehér Könyv“-et kaptuk meg egyik barátunk segítségével. Szivesen megrendelném e két könyvet, ha még lehetséges, németül is. Esetleg egy tippel szolgálhatna. Elöre is köszönöm.

Sajnos a rohanó élet, a felgyorsult iram nem enged mindenröl, ami napjainkban Erdélyben történik részletesen tájékozódni, de örömmel olvasom e fórumon közölt írásokat, melyek hídként szolgálnak Erdélyben eltöltött éveim és második életem között. Ennek kapcsán itt közlöm egyik irásom Sütö András München-i látogatásáról. Nem teljesen témába vágó, de gondolom, hogy Sütö Andrásról szóló minden sor visszavezet Marosvásárhelyre, a véres napokra is. A diktatúráról szóló elkalandozásaim pedig ecsetelik a ceausescui borzalmas kor emberölö vadságát


Fenyöillat Hargitáról Münchenben

2000 október 20-án hallatlan élményben volt részünk Münchenben. A magyar konzulátus nagytermében hallhattuk, láthattuk, kezét megszoríthattuk, kisugárzásából eröt meríthettünk, lelkünk legmélyebb rejtekeibe zárhattuk Sütö András meleg, halk, barátságos szavait. Úgy tünt, mintha a tegnap hallottam volna utoljára, holott harminc és valahány éve is elmúlt már annak, hogy egy író-diák találkozón megismertük, ahol bársonyos hangján szelid-szépen, emberségesen hozzánk szólt, a jövö építöit, várományosait üdvözölte bennünk. Szemében a diákos huncut sütöi-mosollyal és a müveiböl egy kis izelitövel meghódított bennünket, nyelv- és irodalomszakos hallgatókat.

Ez szokatlan volt abban a korban, nevezhetném kórnak is azt az idöt, amikor Iliescu országos KISZ titkár minden ok nélkül üvöltve lehordta az egyetemi hallgatókat és ordítva parancsolta nekünk, a „szemét értelmiségi bandának“, hogy a munkás-paraszt ífjaktól vegyünk példát. Valósággal szégyenkezve hallgattuk kirohanását és el nem követett, de felrótt büneinket kerestük, mindhiába. Mindannyian azon töprengtünk, de senki nem merte megkérdezni a kis szökdösö fenyegetöt, hogy nagy Romániában miért kell mindenkinek a másik nemzetiségü, a más nyelvet beszélö, a másik társadalmi réteghez tartozó az ellensége legyen. Késöbb,sok elszenvedett, szellemi nyomorban eltöltött év után már tisztán láttuk: közös erövel, az egymás ellen úszított rétegek összefogásával hamarabb megtörhetett, megbukhatott volna a vasfüggöny védte hazug világ.

Sütö András mesélt 1990 fekete márciusáról, de nem szidott, nem vádolt, csupán felrótt dolgokat, elpanaszolt igazságtalanságokat, felidézte békés, csodás pusztakamarási gyerekkorát, amivel én is mindig párhuzamot éreztem gyerekéveim rózsaszín prizmáján át visszanézve, visszaérezve az erdövidéki Miklósváron eltöltött varázslatos gyerekéveimre. A szünetben megkerestük Tóth László festömüvész barátunkkal és 17 éves fiammal, melegen üdvözölt és nagy élvezettel hallgatta visszaemlékezéséim a régi író-diák találkozókra a hatvanas években, mondván, hogy akkor még szép idök voltak Erdélyben. Ugyanakkor halkan megkérdezte, hogy a fiam beszél-e magyarul (mivel azelött Stuttgartban találkozott Erdélyböl elszármazottakkal, akiknek gyerekei „már“ nem beszélték a szülök nyelvét) és amikor a gyerek helyettem szép magyarral válaszolt magához ölelte és arcon csókolta a 190 cm magas lóginyát, mindkettöjük, de nekünk, körülállóknak is, könnycseppek csillogtak szemeinkben.

Szomorú lélekkel és vérzö szívvel sirattuk el 2009.szeptember 30-án. Halálhírét a Duna televizió közvetítette és a temetésén, október 7-én is ott zokogtunk a képernyö elött, lélekben mi is Marosvásárhelyen voltunk a vártemplomban. A gyaszoló családdal, gyülekezettel együtt mi is elsirattuk a nagy Írót, a nagy Embert, de a még nagyobb Erdélyit, a még nagyobb Humanistát. Kis Erdélyünk nagyjai távozásakkor egy kis darabkát a lelkünkböl is elveszítünk. Távozásukat úgy élem át, mint ahogy az Olt két partját összekötö híd utolsó éveit követtem a diktatúra évei alatt, amikor magyar-német lakta vidékre nem jutott pénz hidakat javítani és így egyre több deszka hiányzott a gazdaságilag is fontos hídból, a végén járhatatlanná vált, életveszélyes volt rálépni. Vajon az erdélyi kúltura oszlopainak, nagyjainak távozása pótolható-e, az eltávozott oszlopok, deszkák helyét pótolják-e új oszlopok, deszkák, kemény fából faragott igaz jellemü erdélyiek? Nem, nem pótolható senki, de bizonyára nyomaikba lépnek új tehetséges, fenyö-egyenes gerincü, merész, európai gondolkodású utódok.

Második életem leglélekemelöbb élménye volt ez az október végi borongós, szitaló esötöl fátyolos este. Furcsán hangzik, hogy mindez második életem, életünk nagy élménye, hiszen mindenkinek csupán egy élet adatik, s itt nem kómából való ébredésre gondolok. Önként, de mégis kényszerböl vállalt, nem kis veszéllyel megszerzett „számüzetésünkben“ úgy érzem, hogy mi, Erdélyben születettek és szülöföldünktöl távolra vetödöttek, két párhuzamos sikon élünk: örizzük, babusgatjuk, konzerváljuk, átmenekitjük nehéz perceink balzsamának a sok gyémántként csillogó régit, s habzsoljuk az újat, hídnak, összekötö kapocsnak az új hazával, szokásaival, lakóival.

Lelkivilágunk is kettöségben csirázott, alakult, fejlödött, lelkeink tükre, az arcunk, nem mutathatta igazi érzéseinket, mert a kemény kommunista diktatúra guillotinje ott lebegett lépten-nyomon a fejünk fölött. Lelkeink kettössége már zsenge gyerek- és ífjúkorunkban elkezdödött, s felnött korunkban még jobban kihangsúlyozódott, mert sohase lehettünk úgy igazából azok, akiknek születtünk és sohasem érezhettünk úgy szabadon, mint ahogy lelkeink mélyében éreztünk. A diktatúra éveiben már az is elitélendö bün volt az egyenjoguságot, testvériséget kürtölö, a párt-tanok által megfertözött, manipulált, korgó gyomrú, de nemzeti büszkeségtöl túlfütött „Erdélyben csak egyedül magukat jogos lakosoknak tartó“, magukat nyeregben, hatalmon érzö és a kisebbségieket kiutáló román „testvéreink“ között, ha anyanyelvünkön megszólaltunk.

Erdély volt a varázspálca a hatalom kezében, a varázsszó a szájában. Színes nép-amalgánjának nemzetiségi-lelki, érzésvilági hovatartozását, vonzódását próbálták kerékbe törni, területi-fizikai béklyóba szorítani. Elég volt nem románnak lenni, külföldiekkel kapcsolatot tartani ahhoz, hogy állam- és osztályellenséggé váljál, hogy spiclinek, hazaárulónak tartsanak és a legszemélyesebb szférádba, levelezéseidbe, telefonbeszélgetéseidbe is beleovassanak, belefüleljenek. Erdély általuk rettegett elveszítése, a folyton rémlátomásként kisértö elszakadás Nagy-Romaniától, az eröszakos elszakítás kitalált veszélyhelyzetei mind, mind mézesmadzagként szolgáltak, amit a hatalom képviselöi húzogattak a szegény pór, babonás, tudatlan román nép orra elött. Igen gyakran lábra keltek és terjedtek, jöttek a Magyarországon soha ki nem-ejtett, Erdélyt követelö vaklárma hírek. E ferde pletyka-hírek hordozói, kigondolói pihent agyú szoci-náci gondolkodású, új szocialista erkölcsben formálódott, a nagy román diktátorhoz hasonló beteges agyú, paranoja román értelmiségiek voltak. E piócák könnyen elfeledtették véralanyaikkal, a tudatlan igavonókkal, akiket az egész élösködö párt- és titkosrendöri szervezet kegyetlenül szipolyozott, örökölt kis javaitól megfosztott, kvóta rendszerével kizsarolt, hogy mindannyiunkat egyformán sújtott az anyagi nincstelenség, a szellemi terror, mindannyiunkat egyformán fojtogatott az emberi személyiséget deformáló szocialista vasmarok.

Így ott a suttogás, a halk beszéd, a titkolózás volt nehéz napjainkban állandó kisérönk, szövetségesünk. El se tudtuk akkor képzelni, hogy milyen lehet egy öszinte véleményt valamiröl, valakiröl, mindenröl kimondani, hiszen akkoriban mindent lehetett volna kritizálni, de senki se merte ezt tenni. Jaj volt annak, aki ezt megpróbálta, de százszor jaj annak aki ezt magyarul tette! Keménykezü, kegyetlenül igazságtalan, úri göncbe bújtatott vad secus-banditák meredt árgus szemeikkel vigyázták a csendet, a nacionalista eszméik által már felülfertözött hajdani „testvéri-békés“ együttélést, belénk fojtva még a szuszt is. Ök valójában saját társadalmi poziciójukat féltették, reszketve örízték kiváltságos lopott kenyerüket, a hazudott egyenjoguságot, s a nagy, a minden népek igaz hazájának sérthetetlenségét.

Igy teltek napjaink két párhuzamos, egymástól egyre jobban eltávolodó térben, sikon: a szük családi körben otthon vagy bizalmas barátokkal, zárt ajtók mögött - egyrészt, másrészt - a társadalom porondján, munkahelyeinken, ahol belénk fojtottak minden kezdeményezést, jó gondolatot, energiát és alkotó fantáziát. Azt remélték a fej, illetve az agy nélküli fejesek, hogy az embert sablonokba nyomorítva gyurmaként manipulálhatják, egy irányba terelhetik a hazugságokkal elvakított, kisebbségiek iránt perzselö tüzcsóvákat köpködö tudatlan tömeggel, akárcsak a terhet cipelö szamarat a bugyután bégetö balga júhnyájjal.
De mily isteni áldás az embernek, hogy gondolatai nem ellenörízhetöek! A „Die Gedanken sind frei“ ( „A gondolatok szabadok“) címü a diktatúra idején tiltott német dal fájdalmasan igazul szólaltatja meg ezt, amit kis vigaszúl néha eldudolgattunk (amiért a vallatópadra kerültünk és bünhödtünk is miatta). Csak a cinkos dal és a mi szabadon száguldó gondolataink szálhattak ellenörzés nélkül mindenhová. A párt dogma által tiltott, az általuk megszabott iránytól csupán gondolatban kóborolhattunk el, onnan el valamerre, mindegy volt hová, csak el, el messzeföldre, akárcsak a madarak, amelyektöl mindig elirigyeltem a szárnyaikat, s a lehetöséget, hogy szabadon megválaszthatják hol, kivel élnek együtt, s milyen irányba veszik útjukat, ha jön a hideg tél. Mi már lassan dermedtté váltunk, némákká degradálódtunk, álmatlan éjszakákon éber-álmokkal száguldoztunk egy igazságosabb világba, holott akkor el se „mertük“ képzelni, hogy egyáltalán valahol ilyen is létezik a földön. Ha meg létezik, mi tudtuk,hogy úgy se juthatunk ki oda fegveresen örzött vaskalitkánkból.

Igy aztán gondolom mindannyian, hozzánk hasonlóan, akik lábukat elsö ízben kitehették a paradicsomi jólét és a társadalmi igazságosság, fajra, nemre s más emberi kategóriára vonatkozó teljes meggyözödéssel hazudott egyenjoguság hazájából, a folytonos secus vallatások, az alaptalan, jogtalan és igazságtalan házkutatások, spicliskedések rádiuszából, semmi elözetes megfontolás és tervezgetés nélkül kihasználva az alkalmat, idegen földön kértünk letelepedést. Reméltük, hogy megcsonkított, meggyötört lelkeink még kigyógyulhatnak a ceausescui traumából, s levájhatjuk magunkról azt a, - nekem 42 évet, s kinek több vagy kevesebbet -, púpként viselt terhet, ami már idegrendszerünket, vérkeringésünket, szívritmusunkat, akárcsak egy rákos szövödmény, uralta. Nagyon sokan gyávaságnak vélték ezt az utat. Sokat rágódtunk mi is rajta, hogy vajon ez volt-e az egyetlen megoldás, az egyetlen mentööv számunkra? Önmarcangoló tehetlenségünkben más kiutat e kátyuból már nem reméltünk és ha gyermekeink jövöjére gondoltunk pánikba estünk, rettegtünk attól, ami akkor ott végenélkülinek tünt, reszkettünk a diktatúra örökkévalóságától. Megszabadítani, elmenekíteni, elrejteni akartuk patyolat lelkü gyerekeinket az akkori hazug, képmutató világtól , s nekik eszük, tehetségük , szorgalmuk szerint megérdemelt jövöt biztosítani, nemzetiségi diszkrimináció nélküli egyenjoguságot és jogot a tanuláshoz.

Mindig meleg hálával idézem fel, hallom még ma is élénken-élöben, mint azon az estén, Sütö Andrásnak, szülöföldünk minden poklát megjárt prófétájának emberséges szavait. A gyávaság bélyegét próbálta megértéssel lemosni a hazájukból elmenekültekröl, hiszen saját gyerekei is elhagyták szülöföldjüket, amit már senki sem nevezhetett akkor igazi hazájának, még az elvakított románok sem. A sárgolyónknak az a része nevezhetö hazának, ahol otthon érezhetjük magunkat, ahol az ember, a felsöbbrendü lény nem degradálódik és nem degradáltatik manipulálható, bárgyú-szótlanságra itélt lénnyé, vélemény nélküli barommá, ahol a vélemény nem büncselekmény, hanem haladást szolgáló, elömozdító rugó, egy lépcsöfok az emberiség felfelé ívelö útján.

Erdélyböl való távozásunkkor és még azután is hosszú idön át a Budai Ilona balladája bivalyának éreztem magam. A bivaly-anya zavart, bocsánatot kérve-keresö tébolyult tekintete kisértett, lebegett a szemeim elött, mivel nekünk is otthon kellett gyerekeinket zálogul hagyni. Ez volt az ára annak, hogy egy kiutazási engedélyt kapjunk, mert nem kapott egy teljes létszámú család turista útlevelet soha. Ugyanez vonatkozott az évtizedeken át meghurcoltatások közepette kivárt kitelepedési engedélyre is. A gyerekek kijöttéig eltelt 6 hónap alatti öngyötrö lelkitusák, majdnem a lelki kettöbetörés határáig feszített önmarcangolások, a nagyszülök meghurcolásai, gyerekek pokla, iskolából való kizárása, stb. egy regény terjedelmü írásra volna elegendö.

A megjátszott otthonhoz bilincselö, hazához láncoló cirkusz ellenére érzésem szerint minden erdélyi magyarnak és németnek még útiköltséget is adtak volna, ha telt volna a nyomorult állami költségvetésböl, csak tünjön minél elöbb onnan el, hadd jöjjön a szaporább hegyen túli atyánkfia helyfoglalónak, akiböl már erdélyi eszesebb, normálisan gondolkodó vértestvéreinek is elege volt, elege van. Ki nem álmodott már a kis Svájc Erdélybe átültetett modelljéröl?
De mi késik nem múlik! Talán!? Ki tudja mi vár még szegény vértestvéreinkre, ha a funarok elszaporodnak? Hátborzongató érzés futott át egész lényünkön amikor a gombaként szaporodó száz-pléhtornyú ortodox templomokat láttuk legutóbbi utunk alkalmával Erdélyben még ott is, ahol hívei sincsenek, de nem is lesznek, lehetnek, hiszen mindenki katolikus avagy protestáns azokban a községekben. Egész utunk alatt alig láttunk erdélyi rendszámú autót, csupán hegyen túliak száguldanak mindenfelé. Rokoni látogatásra jönnek vagy éppen terepszemlét tartanak a kivándorlók megüresedett lakásai után vagy üzleti úton vannak a nemzetgazdaság felvirágoztatása érdekében, hogy annak terhét 70-75 %-ban továbbra is cipelhesse majd Erdély népe. A káposztalé is lötyöghetné az eltompult agyak helyén, hogy a kisebbségiek elüztével, a magyarok és németek létszáma csökkenésének arányában eltünik a szorgalom, becsületesség, gyönyörü települések helyén romos házak, ledölt vagy eltüzelt kerítések, roskadozó csürök, istállók, szobában alvó meleget fújó kecskék és juhok, ruhás szekrényben lakó kakasok és tyúkok síratják a régi rendet, tisztaságot,emberséget a gazdátlanul maradt kiüresedett községekben.

Hiába álmodott már Ady, Németh László és sok más elödje avagy követöje a népek közötti testvériség szép, léleképítö, lélekszépítö erejéröl. Ma, amikor egész Európa egy irányba közös erövel igyekszik, ma, amikor az egész emberiség békére, csendre áhítozik, ennek érdekében tüntet, nagy városok utcáin folyamként hömpölyög, még ma is dühöng szép hazánkban a csak románokért, csak románoknak, minden más nyelvet beszélö ember elleni fergeteges, mindent felforgató, hagyományokat tipró, nyomokat törlö ceausescu-epigon funári rossz szellem.
Egyetlen reményünk az marad, hogy a magyar szó egyik elrejtett, jól eldugott redöjében megmarad az utókor számára minden ami szép és magyar, minden ami elhangzott, leíratott, felépítetett, eltemettetett és nyomot hagyott, magyar-nyomot, maga után Erdélyben. Napjainkban egyre jobban szunnyad, néha teljesen el-elalszik a hovatartozás szelleme némelyikünkben, de Sütö András szerint „a magyar szó redöiben viseli a magyarság történelmét“, így menti meg a mait is, mint ahogy a múlttal tette, a jövö nemzedékeknek.

München, 2000.október 22

Gratulálok, ez nagyon jól és igazan meg van írva...

Üdv mindenkinek!
Ezeket a dolgokat csak alátámasztani tudom ,mivel első perctöl résztvevője voltam az eseményeknek. Először is köszönet az idősebb MAGYAR embereknek,akik az ablakokbol,teraszokrol lehetöségük szerint segitettek fegyvereket szerezni.Másodszor köszönet a sáromberki és gernyeszegi barátainknak mivel sikerült feltartoztatniuk kb negyedét ennek az írástudatlan agymosott, biohumanoid,baromnak,kiknek nagyrésze talán akkor látta először és utoljára Szülővárosomat.Harmadszor köszönet a nyárádmenti Székely barátainknak meg a hidegvölgyi jóérzésű cigány embereknek a segitségét. Nélkülük nagy bajban lettünk volna! A harcokra nem térnék ki részletesen,de a két oláh halott-hoz lenne egy kis hozzáfűzni valóm.Három esetről tudok amit úgy a hatoságok meg mindenki eltusolt,elég nagy sikerrel.Ha valakit érdekel és van rá módja nézzen utána hogy március20 és április 2 között a hodák és környéki falvakban többen haltak meg mint egész évben. Nevet nem szeretnék emliteni de az ismerösöm a környéken dolgozott mint mérnök, és 2 hét alatt 3 bióhumanoid alkalmazottja halálozott el.Egyiket miután lezárt koporsoban kiadták a vásárhelyi korházból (a jelentésben az állt hogy a halál oka májcirozis) hazaszállitás közben sikerült megtekinteni egy kis pihenő alkalmával az elhunytat,akinek némi meglepetésre hiányzott a fél feje,ami nem éppen a cirozisra útaló jel.
Én mai napig úgy gondolom hogy akkor ott az adott körülmények között megálltuk a helyünket,és20 év távlatából meg úgy látom igenis elszalasztottunk egy nagy lehetőséget ERDÉLYORSZÁG megteremtésére.A szikra megvolt csak nem tudtuk lángra lobbantani. Az események után még négy évig nem hagytam el városomat,soha nem éreztem hogy rettegnem kéne de valami megszakadt bennem. Soha nem szerettem az oláht de azóta már emberszámba sem veszem.
1990. márciusában tizenkettedikes voltam a Bolyaiban. Előtte román tagozatra jártam (nem önszántamból...), de a '89-es "változás" után átmehettünk, mi román tagozatra járó nem kevés magyar diák, a magyar tagozatra. Ez azért is volt nagyszerű, mert így mi is csatlakozhattunk az ülősztrájkhoz. Bár gyanítom a román tagozatról is csatlakoztunk volna...Így, ha jól emlékszem, minden szerda délután ültünk az évszázados lépcsőkön, aztán sorba bementünk a város templomaiba és folytattuk a sztrájkot. Talán nem mindenki emlékszik rá, de március 19.én dél körül földrengés volt, épp hazafelé tartottunk az Aleeára, hogy majd visszamenjünk a suliba az ülősztrájkra. Még a föld is megmozdult aznap!!!
Délután megvolt a szokásos szerdai "program", aztán hazamentünk. De a hírek jöttek telefonon: a főtéren tüntetnek, sőt harcolnak is. így nem maradhattam otthon, menni kellett. A látvány elborzasztó volt: szépséges szülővárosom, mint egy ostromlott város. Feltépett padok, kitört táblák...Repültek a molotov-koktélok, olykor egy-egy kés is...
Valahogy elszomorító volt, hogy mit lehet művelni leitatott, meghülyített emberekkel...Soha nem fogom elfelejteni, de valahol büszke is vagyok rá, hogy ott lehettem, sőt valamilyen szinten értem is történt az egész. Hisz tulajdonképpen a mi csendes tiltakozásunk bántotta a románokat, meg az, hogy egyre többen csatlakoztak hozzánk, hisz ezt mutatta, hogy meghívtak templomaikba a történelmi egyházak. Elsőnek Balogh Dénes bácsi, Isten nyugosztalja, majd a többiek is.
Ez nagyon fájó lehetett a románoknak.Ezt nem lehetett szó nélkül hagyni...
Ezek e napok a fiatalságunk részei. Bármennyire szomorú emlékek, mégis van bennük egy kis öröm is. Hisz végül is sikerült, a Bolyai magyar iskola lett teljesen. És ne feledjük, az egész innen indult...
Azt hiszem, Fülöp Dénesről, a Vártemplom akkori lelkészéről beszélsz, ugye? Tehát nem Balogh, de Dénes.

RSS

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek