Behunyom szemem veletek álmodok,

otthon most dalolnak a madarak.

Réteken halomba dőlnek virágok,

legelész békésen kecskenyáj rajta.

Otthon messze lehet, pacsirta szól.

Harmóniában társaival élnek,

benne béke, a  csend mi zenélget.

Vele világon semmi fel nem érhet.

Oly sokszor álmodom veled éjjel,

de jő a reggel, s mint fátyolköd vész el.

Tudom, hogy ezernyi ajak zenél,

de lelkemben halkul, bánat emészt.

Még nyár van, ölel Isten melege,

de szívemben mégis jégcsapok nőnek,

s hiába küzdök a nap se tőri le.

Mennyire szeretlek, valaki érti e.

Világnak mindene sem érhet fel veled,

mert sehol sincs ily szépek a hegyek.

Nem dalol káprázatosabban pacsirta,

sehol sem szebb a szó, székely ajakban.

Ha szanaszét rágta itthon lelkem a bánat,

nyugalmat lelni otthon hegyeim várnak.

Ha ősz van, ha tél van, s tarol a fagy,

A Havasok akkor is nyugalmat adnak.

Sokan nem értik, s meg sem érthetik,

hogy mitől más a szív ebben az „országban".

Székelynek születni kell, s boldognak lenni,

Isten-országában, ott Erdélyben lehet.

03.08.2012