Atyánkfia gyermekkorában nagy sportélet volt a faluban.  Persze, ezt a korabeli politika is szorgalmazta. Az MHK (Munkára, Harcra Kész) meg a falusi szpartakiádok megmozgatták a népet, s ha kellett, ha nem, mindenkinek illett valamilyen sportot űzni. Eltekintve most a férfiak körében oly népszerű „félkaros súlyemeléstől”, azért a foci vitte a prímet. A helyi aranylábú gyerekek igazai sztárok voltak, mérkőzéseiken kint volt a falu apraja-nagyja. A körorvos meg az öreg tiszteletes, akinek még a párttitkár is előre köszönt, emelve az esemény rangját, ott ült az edző meg a cserejátékosok között a kispadon. Idegenbe is sokan elkísérték őket, a megye távolabbi pontjaira teherautóval, „ide csak, a szomszédba” meg stráfszekérrel. Menetben azért néhány szőlőkaró mindig került az ülések alá, jó lesz az majd önvédelmi fegyvernek…

Atyánkfia is kint volt minden meccsen, lévén apja, a helyi Traktor SE mindenese, ahogyan akkoriban mondták: intézője. E funkciót betöltőnek tiszteletre méltó, közmegbecsülésnek örvendő személyiségnek kellett lenni, hogy ne csak intézze a csapat hivatalos dolgait, hanem intézkedjen is, ha például a játékosok között nézeteltérés támad vagy a szurkolók viselkedése harciasabb a kelleténél. Még a kemény mag, a helyi B-közép is szordínót tett fel, ha meccs közben neheztelését fejezte ki nyelvi leleményeiket.

A csapat rendszerint a „megye egy” tabellájának elején tanyázott, de valami miatt soha sem tudtak magasabb osztályba lépni. Más területen viszont szép sikereket értek el, hol megnyerték a Szabad Föld Kupát, egyenesen a Népstadionban döntőzve, hol pedig - az ötvenes évek végén! - nemzetközi mérkőzéseket játszottak a túloldali megye egyik D-ligás csapatával. Természetesen azt is az intéző intézte, felhasználva odaáti ifjúkori kapcsolatait, ehhez megmozgatva bizonyos itteni követségi szálakat is. Az odavágóra - nemzetközi mérkőzés ide vagy oda - a már szokott módon, teherautóval utazott a csapat s néhány törzsszurkoló (intéző úr szokott helyén, a sofőrfülkében foglalva helyet).  Atyánkfia édesapja, aki civilben tanácstitkár meg anyakönyvvezető volt – ennek ellenére mindenki csak jegyzőurazta – gondoskodott nemzeti lobogóról is. Mivel a hivatalos Kádár-címerest nem igazán kedvelte, e célból kölcsönvette az esketéseknél használt, egész asztalt beborító nemzeti színű drapériát. Rászögezték egy jó hosszú rúdra, s feltekerve bedugták a szélső lóca alá.

A határőrök mindkét oldalon megcsodálták e szokatlan s már emelkedett hangulatban lévő különítményt, de mivel a papírok s a pecsétek rendben voltak, békében továbbmehettek. (Apjától később atyánkfia annyiszor hallotta a történteket, hogy most, évtizedek múlva is szinte filmszerűen peregnek le előtte az események.) Odaát, az első faluban a helybéliek még csak barátságosan integettek, később a férfiak már levett kalappal köszöntgettek, de odébb, egy színkatolikus sváb faluban az asszonyok már keresztet is vetettek látványuk láttán. Intéző úr el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett. Aztán meghallotta a motorzúgást is elnyomó nótaszót: Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája.  Kihajolva az ablakon látja ám, hogy fönt, a fülke fölé magasodva áll a kőkemény, majd’ kétméteres centerhalf, Bányász, s a kibontott zászlóval vezényli teli torokkal éneklő csapatát.

Mire apja idáig jutott a mesélésben, szeme mindig bepárásodott, mert eszébe jutott szülőfaluja, boldog ifjúkora, meg annak az ősznek felejthetetlen napjai ott, Észak-Erdélyben…