Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                                                       W O L F R A M.

 

       Nagy, fehér ajtó előtt állt meg, egyik kezéből a másikba cserélte a magnetofont, lassan elolvasta a fekete alapra fehéren írt névjegykártyát, és becsengetett.

Harminc év körüli fiatalember nyitott ajtót. Előbb a zár kattant, aztán a láncos biztonsági retesz, résnyire, majd egészen kinyílt az ajtó.

- Tiszteletem! – az idegen megemelte a kalapját.

- Jónapot – válaszolt a fura köszönésre a fiatalember.

Nézték egymást.

- Maga kicsoda?

- Jó ember vagyok! – válaszolt a jövevény.

      - Akkor bejöhet.

Betessékelte a jövevényt és becsukta az ajtót. Az idegen visszafordult, megnézte a dupla zárt.

      - Rendkívül fontos a jó zár! – állapította meg. – Különben Wolfram.

      - Hogy-hogy Wolfram?

      - Így hívnak, Wolframnak.

      - Ja, az én nevem Boka – mondta a fiatalember. – Kérem a magnót, tartom én, míg leveti kabátját.

      - Köszönöm.

A konyha mellett elhaladva bementek a szobába.

      - Ön a házigazda? – kérdezte Wolfram.

      - Igen, én vagyok.

      - Szeretnék egy kicsit leülni – s már engedélyt sem várva, le is ült. – Szeretnék itt magánál

körülnézni, elbeszélgetni, talán magát is megismerem. Persze, ha nincs kifogása ellene.

      - Ezért jött hozzám? – kérdezte a házigazda, és Wolfram mellé tette le a magnót.

      - Igen, ezért.

Boka kétkedve nézte vendégét.

      - Ilyen kéréssel még soha senki sem jött hozzám.

      - Lehetséges, és különben is, hogy úgy mondjam…kevesen vagyunk…

      - …Wolframok? – kérdezett közbe Boka.

      - Eltalálta – hagyta rá a jövevény.

      - Szóval maguk csak úgy jönnek, és …

      - Igen-igen. Mi csak úgy jövünk, bekopogunk, körülnézünk és…és igen, és én most kérnék egy pohár vizet.

A fiatalember kiment, hozta a vizet.

      - Csinálhatok egy erős kávét is!

      - Köszönöm, az is jó lesz.

Boka a konyhából szólt ki, miközben rakta össze a kávéfőzőt, s vendégének a nevén járt az esze:

      - A wolframszál az világít a villanykörtében. Igaz?

      - Igen. De van, amelyik csak pislákol. Vagy ég egy ideig, s aztán kialszik örökre. Hoznak helyébe mást. Mindig kerül helyébe más – állapította meg Wolfram.

      Szürcsölték a kávét. A fűtőtest pattogni kezdet. Wolfram kilazította nyakkendőjét és levetette zakóját.

      - Mondja – szólalt meg Boka – tulajdonképpen kicsoda maga?

Wolfram elmosolyodott. Már várta ezt a kérdést.

      - Sokáig kellene mi együtt legyünk és beszélgessünk, akkor talán megismerne. Nem akarom sokáig zavarni.

      - Nem zavar.

      - De lehet, hogy éppen vár valakit. Talán egy lányt.

      - Nem, nem várok mára egy nőt sem. Feleségem még nincs.

      - Vettem észre, amikor eljöttünk a konyha mellett. Piszkos a kályha. Rég nem volt megtakarítva – mosolyodott el Wolfram.

      - Áh, kicsi dolgokra nem adok – mondta Boka.

      - De azért egyedül csak több a gond. Jó, ha van kivel megosztani.

      - Ez igaz – hagyta helyben Boka.

Hallgattak. Wolfram megköszönte a kávét.

      - Ha nem vár senkit, még maradok.

      - Egész nyugodtan. – Boka összeszedte a kávéscsészéket és kivitte.

Vacsorát készített mindkettőjüknek. A konyhából visszafele jövet megállt a küszöbön. Onnan nézte vendégét. Wolfram sétált a szobában, s alaposan nézelődött. Sorra vette a tárgyakat: a kanapét, amin ült az előbb, a kalotaszegi festett szekrényt, asztalt, virágokat, képeket, festményeket a falon. Az ablak előtti függönyt megsimogatta, bekukkantott az ágy alá is. Rámosolyodott Bokára, és a könyveket vette sorra.

      - Maga keres valamit? – szólalt meg Boka.

      - Igen, keresek és talán meg is fogom találni.

      - Itt nálam? – kérdezte döbbenten Boka.

      - Lehet, hogy éppen itt. Vagy máshol. De meg kell találjam.

Wolfram visszaült a kanapéra és vendéglátója arcát kezdte fürkészni.

Boka nem szerette, ha nézik. Nem értette pontosan, mit akarhat vendége. Háttal leült az asztal mellé. Lába nekikoccant valaminek. A magnónak.

      - Hallgathatom? – fordult Wolfram felé.

      - Igen, hallgathatja.

Boka az asztalra, maga elé tette és bekapcsolta. Várta a zenét. A szalag tekeredett, de hang nem szólt. Boka továbbengedte. Néma csend. Megfordította a tekercset. A másik oldalon sem volt hang.

      - De hiszen ezen nincsen semmi? Teljesen üres! – fordult megint Wolfram felé, aki végig figyelte Boka ténykedését.

      - Semmi? – olyan nincs – rázta fejét tagadólag Wolfram -, az csak egy fogalom. Más számára egyszerűen „semmi” nincs a szalagon. De énnekem jelent valamit ez a némaság. Csend van rajta, hosszú csend, amire néha szüksége van az embernek, talán azért, hogy elgondolkozzon a tegnapról, a máról, várakozás van rajta, izgalmas néma várakozás! – villant meg Wolfram szeme.

      - Azért néma most a szalag? – kérdezősködött tovább Boka.

      - Azért is.

      - És nem volt rajta soha semmi?

      - De volt – válaszolta Wolfram -,volt ének, zene, sírás, és kacagás, versek és imádságok, panaszok, parancsok, sóhajok és álmok. Mindennap ezek vettek körül: az üzemben, az irodában, cukrászdában, egyetemen és otthon a magnószalagon. Mindennap és mindenhol. Aztán egyszer elkezdtem keresgélni. Keresgéltem, kerestem. Az IGAZI SZÉP GONDOLATOT!... Nem találtam, és letöröltem mindent! Letöröltem a szalagot, kitöröltem mindent az eszemből. Emléket, álmokat, múltat, neveket, tetteket. Csak egy valami maradt: a tudat, hogy meg kell keresnem az IGAZI SZÉP GONDOLATOT! Mindent töröltem, hogy eltűnjön a „semmi” – keresem az elvesztettet…

        Wolfram felállt, elsétált az ablakhoz. A függönyön keresztül kinézett az utcára. Majd visszafordult és megállt Bokával szemben:

        - Az is lehet, hogy nem vesztettem el, csak még nem akadtam rá, még nem találkoztam vele, még nem jött előmbe.

        Wolfram visszaült a kanapéra.

       - De ezt most hagyjuk. Túl sokat beszéltem róla. Mintha előre innék a medve bőrére. Igazán csak akkor szólhatok, csak akkor emelhetem fel a hangom, ha megtaláltam.

Beszéd közben Wolframnak egészen kipirult az arca. Boka feszülten hallgatta. Csend lett a szobában. Boka hirtelen megdörzsölte a szemét, és Wolfram feje fölé nézett, kereste a glóriát…De nem látott semmiféle glóriát. Egy mindennapi ember van a szobájában, aki bejött hozzá és járkál a bútorok között, beszél vele, most pedig épp az orrát fújja kék zsebkendőbe.

       Bokának egy pillanatra átvillant az agyán, ez az ember szent lehet, azért nézett a feje fölé. De nem volt ott semmiféle glória. Gyorsan le is kapta tekintetét a földre. Szégyellte magát még a gondolatért is. Mégis úgy érezte, az előbb olyan dolgokat hallott, ami valahol „írva vagyon”, ami tényleg csak szent lehet és rendkívüli az életben. Ilyen embert ő még nem látott!

       Valahogy az előbb egy pillanatra megbicsaklott gondolata, mikor a glóriára gondolt. Hülyeség a glória! Igenis kell, hogy legyen valahol egy ilyen ember, és kell, hogy így beszéljen. És mégis egészen fantasztikus. Rendkívüli! Lázba jött ő is.

       - Wolfram úr, nézze, van egy régi rádióm, de még szól! Hallgassuk, hátha valamit megtudunk.

       - Nem. Oda még nem jutott el. De ha megtalálom, biztosan bemondják. Az lesz a „Nagy Hír!”

       Boka tovább erősködött:

       - Kapcsoljuk be a tévét, lehet abban…

       - Fölösleges – szólt nyugodtan Wolfram -, ők sem tudnak még róla. Mikor megtalálom, vagy akár másvalaki megtalálja, akkor majd bekapcsolhatjuk. Akkor majd csak az Igazi Szép Gondolatról fognak beszélni rádióban, televízióban. Akkor majd Béke lesz mindenütt. Csend. És Élet.

       - Wolfram úr, nézze mennyi könyvem van, talán közöttük kellene keresni! – Boka odalépett könyveihez, kiemelt egyet és lapozni kezdte.

       - Tegye csak vissza nyugodtan. Kár a sietség. Árthat az ügynek. Különben is olvastam már mindegyiket.

       - Na és?

       - A könyvek hozzásegíthetnek a gondolat nagyságának megértéséhez. Elődeink is már keresgélték, tapogatóztak. Nem találták.

       - De hiszen ez kétségbeejtő! – zöttyent vissza székére Boka.

       - Nyugodjon meg, lehet, hogy éppen innen kell kiindulni. Tanultunk abból, hogy elődeink nem jó helyen kutattak. Vagy nem voltak elég kitartóak. És a kitartáshoz erő is kell! Jobb, ha most lefekszünk. Látom, van egy üres ágya.

       - Persze, persze – motyogta Boka, s vetni kezdte az ágyakat.

Megvacsoráztak. A szobában Wolfram fűzni kezdte cipőjét. Boka hallgatott, nem kérdezősködött többet. Lefekvés előtt Wolfram törte meg a csendet.

       - Ne bánkódjék Boka, a magnó mindig nálam van, s ha jön a nagy pillanat, talán észreveszem és felfogom. Aztán az emberek is megértők. Ez nagyon fontos. Az emberből, magunkból kell, kiinduljunk, ez a leglényegesebb! Van, aki megértő és segít, de van olyan is, aki csak a vállát vonogatja. Ez az igazság! Bennem még van erő, s ha elfáradok, jön helyembe más.

       Wolfram bebújt az ágyba, magára húzta a takarót.

       - Mára elég is volt a beszélgetésből. Jó éjt! – befele fordult, és elaludt.

Hajnal kettőkor Boka megébredt. Wolfram az ablak előtt állt, s a csillagokat nézte.

       - Észrevett valamit? – kérdezte Boka felülve az ágyban.

       - Nem – válaszolta háttal állva Wolfram – A csillagok hidegen  ragyognak, és nagyon messze vannak. Tőlük nem várhatunk segítséget. Mindent itt kell keresnünk a Földön, magunk között, ember-ember mellett, és ember-ember ellen.

       Wolfram csak most fordult Boka felé. Visszament ágyához, és újra lefeküdt.

Reggel, mikor Boka megébredt, Wolfram már útra készen várta vendéglátója ébredését. Egy halom reggeli újság előtt ült, azokat böngészte. A szemét dörzsölő Bokához lépett, kezét nyújtotta:

      - Megyek – szólalt meg Wolfram. – Köszönöm a vendéglátást!

      - Várjon, ember, még nem is reggelizett! – Boka kiugrott az ágyból, s gyorsan kapkodni kezdte ruháit.

      - Nem fontos. Nekem korán kell indulni. Látja ezeket az újságokat? – a halomra mutatott az asztalon.

      Boka igent intett fejével.

      - Az emberek még tovább háborúznak! A szomszéd utcában tegnap este egy férfi megpofozta fiatal feleségét, ok nélkül! Ilyenekkel van tele az újság. Láthatja, mennem kell.

      Kezet szorítottak.

      - Kár, hogy siet. Alig ismerjük egymást. – Boka felsegítette Wolfram kabátját.

      - Még maradhatott volna.

      - Még egyszer köszönök mindent, mennem kell. A szalag még üres. Mikor megtaláltam, amit keresek, akkor majd visszajövök. Vissza fogok jönni, mert meg kell találnom, meg kell, hogy találjuk! Addig nincs nyugtom, addig nem lehet nyugtunk!

       Újra kezet fogtak.

      - Ismeretségből ennyi is elég. Hiszen együtt voltunk egy fél napot és egy éjszakát.

      - Igen – mondta Boka a küszöbön állva, s hosszan nézett távolodó vendége után – Együtt voltunk egy fél nap és egy éjszaka.

 

                                                                 X  X  X

 

 

           / Újgyakorlat az 1970-es évekből, Kolozsvárott./

                - Megjelent 1972. Május 25-én-                  

     

      

 

 Barta László.  

                                                                                                                                                                                          

 

 

 

 

 

 

 

 

   

 

 

 

 

 

Megtekintések: 151

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Barta László November 5, 2014, 12:34pm

Ozsváth Sándornak köszönöm megtisztelő figyelmét! Üdvözlettel,és tisztelettel.

Hozzászólt Barta László November 5, 2014, 12:31pm

Kedves Nagy Szende Mária!

A viccelődés,a humor az mindig jó izlésre vall.Nem vagyok egy sértődös féle és köszönöm a barátságát.Üdvözlettel..

Hozzászólt Barta László November 3, 2014, 7:53pm

Kedves Nagy Szende Mária!

Örömmel olvastam megtisztelő sorait.Jó érzés,ha rá tudott hangolódni spontánul a megírt történethez! El is tudom fogadni,hangulatilag is és a tétova idő múlásával együtt.Csak épp a cigarettát hagynám ki...Úgyanis ellenző híve vagyok a dohányzásnak. Köszönöm kitüntető figyelmét! Üdvözlettel.   

Hozzászólt Barta László Október 18, 2014, 3:33pm

Tisztelt Dr.Bige Szabolcs Csaba! Nagyon megtisztelő a megállapítása.Köszönöm! Üdvözlettel. 

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Október 17, 2014, 8:38pm

Mély gondolatok!

Hozzászólt Barta László Október 16, 2014, 11:44am

 Tisztelt Páll Albertnek és Szulunak köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Hozzászólt Barta László Október 16, 2014, 11:42am

Kedves Terike! Úgy vélem,nagyon ráéreztél a mellékelt soraiddal.A lelkek rejtekét megérinteni lehet,aztán később eldől,hogy nyomot hagyunk-e? Én régóta hiszek a reményben,lehet ez túlzó optimizmus,de kell hinnünk önmagunkban. Köszönöm Neked a szép soraidat!Üdvözlettel. 

Hozzászólt Bartha Terike(szül.Gellér Terike Október 15, 2014, 1:29pm

És azóta is keressük. És a "morzsáknak" is örülünk.

Nagyon tetszett!!! 

"De van, amelyik csak pislákol. Vagy ég egy ideig, s aztán kialszik örökre. Hoznak helyébe mást. Mindig kerül helyébe más ..."  Erről ez jutott eszembe: 

„Nyomot hagyunk a föld porában.

Nyomot – a fölázott föld sarában.

Nyomot – a barna föld selymes füvén.

Nyomot – a tört ágú erdő sűrűjén.

Nyomot –a nagy vizek parti fövenyén.

De nyomot hagyunk-e

a lelkek rejtekén?”

Hozzászólt Barta László Október 15, 2014, 11:24am

 ...Évek múltán, vajon milyen a remény,ha van,mostanában? Ezért is tettem közzé ezt a régebbi írásomat ezen az oldalon. Érdekelnek a vélemények.

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek