(Salvador Dali - Narcissus)

  Landoltunk az  érdekek terepén.

  Önző…

     ( Novák Péter festménye)

Visít a vére, dac diktál diadalt,

késélre feni hangját, a víjjogót,

bakó pallosa a tekintete: 

lesújt,

ketté vágja a régi nászt, 

a nemzések szent pillanatait,…

   Aznap rám mosolygott a szénarét

   és a két öreg néni kint a padon,

   kik csak ültek ott, tiszta kötényben,

   mint az időt múlató nagy szünet

   két megszólalás közötti tartamon.



   Nem is mosolyogtak, rám nevettek,

   de ezt csak később értettem meg,

   a hangot nem hallottam a csendtől,

   mely, akár sóhajtás után a nyugalom,

  …

Cipeltem a ganés szalmát,

hajamból ráztam ki a guanót,

szennyes úton hason csúszva

izzadtam. Feszült a drót,

mit körém font önnön

választásom sátánkarja.



Világölelő mosollyal indultam egykor.

Eltereltek kerítők és görbe utak,

játszi gondolatok és laposak,

az agyhűtő barátok is olykor.



A kristályhegyek kitértek előlem,

kivénhedt kofák árulták a mézet,

ideggubancoló szabályok szegték kedvem

gyakran. A szellemmel…

Tompa, színehagyott sziklacsonk tetejéről

néztem a tarka világot.

Fentről minden parányinak,

gyermekjátéknak látszott.

Törpék, babaházak,

néhány zöld pont, kis bogarak...

A semmibe nyúlva arrébb a tenger,

felette az Istenanya kék köpenye,

egyedül ez, csak ez tűnt igaznak,

a többi beleolvadt a tenyerembe...



Déli irányból vörös homokot,

Szahara üzenetét

hozta szemembe a szél,

a lég megfakult, szűnt az…

Ki keveri a halál színeit,
ki felejtette el beletenni
a borostyánkő-ragyogást,
a fosszília kései fényűzését,
az élő megkövesedett
életvágyát?

Ki keveri az élet színeit,
ki felejti el beletenni
a megmunkált zafír csillaghatását,
az aranygyűrű időtálló
életölelését?

Ki az, ki az, aki keveri
az élet, a halál
éktelen, színtelen színeit?

                           Mottó : „Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."

                                                                                                                                           (Eckhart Tolle)

Ázik, foszlik a…

Háromszor szólalt meg a kakas,
amikor elmentem tőled,
s a testemmel megtagadtalak.

Te elárultál az életnek

az utolsó csókkal :
a halállal magadra hagytalak.

Melyikünk bűne a nagyobb, 
mondd, 
miként ró ki büntetést a Nagy?


E bűnhődés földi poklától
majd megtisztultan
leszek-e előtted igazabb?

Partját a közönynek már megültem,
kacérkodott velem kaján magány,
lomha, űrsemmi játéka vágyat törölt,
hiányjelt hagyott az értelem falán.

(Mint gyermek, ki üveggyöngyöt szorongat,
hittem a talmi kincsek varázsát,
porladó kövek árnyékába bújtam,
neszeltem zörgő kórémuzsikát.)

Ments meg, Uram, vagy hagyj elveszni
e prikulicslét sikátorában,
teremts résnyi életillatot
lelkem szikkadt oázisában !

Mondd teli torokkal, kiáltsd, ordítsd,

tüdőt köpj, mikor üvöltöd,

szavad szilaj jégverésként hulljon a szívére,

csak a közöny szürke hangtalanságát

begyűjteni ne engedd,

ne engedd!



Ronts le a mezsgyéit, határait,

s akár a sav, közömbösítsd a belső csömört,

szökkentsd szárba mélyen sérült igazságmagvait,

fogd kezedbe fél-latnyi súlytalanságát,

simogasd vetései ígéretét,

súgd jövendője fény-dallamait,

súgd, mondd halkan, mondd…

(Gábornak, ki balkáni katángkórónak nevezett)

Füvészkertjében a natúrának,

kiszikkadt parlagon,

koldus utak mentén,

csavargók magányát nótává szépítve,

megromlottméz-keserűn

csordalegelő közepén is néha,

daccal a valóság nyers erőire,

élt!



Mert örök kényszer a gyógyítás

és a szembenállás,

ha kell, a széllel,

a megátalkodott viharok gúnysötétjével.



Teste tejét könnyen kiadta,

a belső fehére…

A vidékek vonásai hangsúlyosan kirajzolódnak

valami finoman lágy,

megfoghatatlanul könnyű,

bársonyos tapintású

lélekhártyára,

formák és színek ivódnak be mélyen a rostokba,

s míg dőrén suhansz egy-két országnyit előre,

a bíborfestéken, a vékony rétegeken

erővel áttör a távolság kedélye,

s mit a pergamen felszívott, megőrzött,

fakó ábrává, megszakadt vonallá,

színehagyott, jeltelen jellé sorvasztja a

tér-idő…

Kit a szélcsend is viharként perzsel,

s mint ördögszekeret, zörget a szél,

kit a béke is börtönbe zárhat,

s mint virágot, sebez a dér,

annak a búvóhely is csak stáció,

ama tizennégy állomás egyike,

hol bénák a cirénei Simonok,

s posztó a Veronika kendője.

Menekülhetsz  -  a mindenerő elől,

meglapulhatsz - a csillagok mögött,

áltathatod magad - a  nincséjjelekkel ,

önnön gyengédet lelkedben  -…

Nehéz erők szorításából kiszakadtan

szellemlényként akár az űrben is

lebeghetnék!

Mászkálok.

Leülök.

Elfáradtam.

Víztükrön csillan úgy a fény,

metszett kristálypohárban a pezsgő,

mint fejemben, zsigereimben éhsége

a szabadságnak.

Részegít az elképzelés mámora, 

szépsége!

Itt lent  pincebogarak.

Feketék.

Undorítóak.

Nyálkás csigák tapogatnak felém.

A földnek vagyok kiszolgáltatott.

Nem…

...és elindult,

az Olajfák hegyéről -

madáralakot sejtető,

lebegő alakzatok

kísérték,

s az otthoni kedvenc diófa,

a körbeülhető vénség

hűvöse intett.

Ment.

Az ismeretlenség mítoszának

nyűgét elhagyta,

feltorlódott és váratlanul

szétfutó vonalak

vezették lépteit.

Érzékzsongító, vibráló

pillérek omlottak le mögötte,

szárnyat eresztő földsáv

lendített elébe

sztrádát.

Suhant.…