V.
Úgy mentem iskolába, hogy jól tudtam már írni, olvasni. Az első iskolai nap azért mégis izgalmas volt, hiszen sok-sok gyerek gyűlt össze a hatalmas, árnyas udvaron. Mind ismertem őket, - ez természetes volt egy pár száz lelkes faluban, ahol ráadásul én voltam a pap lánya. Az iskola hosszú, földszintes épület volt, az egyik felében két nagy tanterem, a másik oldalon a tanítók lakása. Egy középkorú tanító lakott itt, aki igencsak kedvelte a szeszes italok minden fajtáját, de nem volt nyűgös részeg, inkább abból a „megkedvesedő” fajtából való, így az egész falu kedvelte őt. A tanító néni, akit Jolán néninek hívtak, nagydarab, vörös hajú, szeplős nő volt, orra alatt sok vörös pihével. Mély, megnyugtató hangja volt és biztonságos, anyás illata.
A tanító bácsi, aki egyben az igazgatója is volt az iskolának és a kétfős tantestületnek, rövid beszédet tartott az udvaron összegyűlt mintegy harminc gyereknek és ünneplőbe öltözött szüleiknek, azután bementünk a tantermekbe. A tágas teremben két sor iskolapad volt, egyik sorban ültünk mi, elsősök, a másik sorban a harmadikosok. A másik termen a második és negyedik osztály osztozott. Ezt nevezik osztatlan iskolának. Az óra felében egyik, a felében a másik csoporttal foglalkozott a tanító. Míg egyik csoportot oktatta, a másiknak írásbeli feladatot adott. Talán azt kérdezik, miért fontos elmagyaráznom, hogyan működött a mi kis iskolánk, de enélkül nem érthetik meg, hogyan kezdhettem tanulmányaimat egyenesen a harmadik osztállyal. Amíg a többiek vonalas füzetükben a betűvetés ördöngős tudományával küszködtek, hosszú órákig gyakorolva a pipák, körök, hurkok, dőlt vonalak rajzolgatását, én csendben ittam magamba a harmadik osztály tananyagát. Roppant izgalmas tárgyakat oktattak harmadikban. Olyanokat, mint a földrajz, természetrajz és a fogalmazás. Minden nap feljegyeztem füzetem hátsó lapjára az aznapi fogalmazás címét, otthon pedig elkészítettem én is. Órákig piszmogtam a konyhaasztalnál, esténként a petróleumlámpa gyér világánál, két-három oldalas fogalmazásokat írtam abba a külön füzetbe, amelyet szüleim erre a célra vettek nekem.
Januárban más minden elsős tudott írni és olvasni, én pedig kívülről tudtam az összes tankönyv tartalmát, - valójában már az első két napon végigolvastam őket. Előző évben nálunk nyaralt pár évvel idősebb unokatestvérem, Babus. Ő aztán igazi nagylány volt már, számomra pedig követendő példa, - legalábbis mindenben igyekeztem utánozni őt. Így esett, hogy listát készítettem nyári olvasmányairól, - ezeket ő kötelező olvasmányoknak nevezte -, és úgy döntöttem, eljött az ideje, hogy én is nekilássak elolvasni ezeket az igazi „felnőtt könyveket”. Szüleim nem tiltották meg, hogy a több száz kötetes könyvtárunkban keresgéljek, sőt olvasási szokásaimat is csak a háttérből, finoman, tapintatosan igyekeztek befolyásolni. Senki nem emelt hát kifogást, amikor magamhoz vettem az Egri csillagokat, apám csupán annyit jegyzett meg: ha valamit nem értek, kérdezzem meg nyugodtan, majd ő elmagyarázza. A regény lebilincselően érdekesnek bizonyult, anyámmal valóságos csatát vívtunk este a lefekvés körül, s mert úgy döntöttem, nem hagynak elég időt nekem az olvasásra, reggel titokban az iskolatáskámba csúsztattam a könyvet. Úgy gondoltam, minden órából egy felet, amíg a másik csoport foglalkozása tart, olvasni fogok a pad alatt, sőt hasfájásra hivatkozom, akkor nem kell kimennem a szünetre, így újabb tíz percet nyerek.
A tanító néni azonban csak látszólag volt teljesen elfoglalva a másik csoporttal, így már a második órában lebuktam. Bizony akkoriban jóval szigorúbban fegyelmeztek, hát természetesen kijárt nekem a tenyeres. Ez igen kellemetlen büntetés volt. A tanító néni vette a nagy egyenes vonalzót és megparancsolta: - Tartsd ki a tenyered! Aztán mindkét tenyerembe hármat-négyet csapott a vonalzóval, amely csípett, égetett, fájt, és piros csík maradt utána. Összeszorítottam a fogamat, és úgy döntöttem: azért sem sírok, nem is jajgatok, hadd ne örüljön a gonosz. Mert, mondanom sem kell, abban a pillanatban mélységesen utáltam őt, ugyanakkor megvetettem azért, mert azt hittem, örömét leli abban, hogy hatalmaskodik fölöttem. Sőt, úgy döntöttem, bosszút állok rajta, ezért felszegtem a fejem, és azt mondtam:
- Nem is fájt! Azért sem fájt!
Mire ő: - Szégyelld magad!
Én pedig: - Nem szégyellem! Mióta szégyen, ha valaki olvas? A legtöbben (és itt nagy ívben körbemutattam az osztályban) nem is tudnak rendesen olvasni! Akkor ők a jó gyerekek?
Szemmel láthatólag meglepte az érvelésem, nem is nagyon talált ellenérvet, de a tekintélyét valahogyan meg kellett védenie.
- Ne feleselj! – mondta szigorúan, és nagyon szomorúan nézett rám. – Hozd ide az ellenőrződet!
Odavittem, ő valamit írt bele, én pedig tüntetően becsuktam, hadd lássa, arra sem méltatom, hogy elolvassam, amit írt.
Otthon apám szomorúan nézegette a bejegyzést, maga mellé ültetett és felolvasta nekem: „Órán a pad alatt regényt olvas és felesel. Kérem megfenyíteni!” Tragikus hangon előadtam a tenyeresek ügyét, - természetesen saját változatban, - érzékeltetve, hogy engem már egyszer megfenyítettek ezért, nem volna hát méltányos még egy büntetés. Apám nem szokott megverni bennünket, csupán halk, lesújtó hangon magyarázta el részletesen, hosszan és türelmesen, miért volt rossz, amit tettünk, és ennek a tettnek milyen más kellemetlen következményei lehettek volna, vagy lehetnek még. Ettől a „lelkifröccstől” jobban irtóztam, mint a veréstől. Jobban fájt, mint száz pofon, amikor szomorú tekintetét kellett látnom, és éreztem, mennyire bántja a dolog, valósággal helyettem szégyenkezik.
Aláírta az intőt, és ezt írta még oda: „Nagyon sajnálom, elnézést a szemtelenségért, többet nem fog előfordulni.” Ezt is felolvasta nekem. Aztán tenyerébe vette a fejemet, mélyen a szemembe nézett és komolyan, szomorúan azt mondta:
- Ugye így lesz? Remélem, holnap te is bocsánatot kérsz. Lehet, hogy nem láttad be a hibádat, de kérlek, tedd meg a kedvemért.
Megtettem. Valóban nem éreztem magam vétkesnek, mégis mintha egy hegyet vettek volna le rólam, és amikor délben hazaértem, első dolgom volt elmondani apámnak:
- Édesapám, bocsánatot kértem! És többet nem leszek szemtelen!
-Köszönöm! – mondta ő, és újra mosolygott.
Pedig bizonyára titokban tudta, hogy természetemmel mennyire ellenkezik ez az ígéret. De akkoriban még ő sem tudhatta, mennyi bajt, gondot fog okozni nekem az életben az, hogy nem tudom befogni a számat. Sok-sok „tenyerest” kaptam ezért később is, de valamennyit felszegett fővel, dacosan viseltem el, és mindig azt mondtam rá: „Úgysem fájt! Azért sem fájt!”