IV.
Ezerkilecszázhatvanöt szeptemberének első napjaiban beírattak a helyi elemi iskolába. A tanítás szeptember 15-én kezdődött. Türelmetlenül vártam a tanév kezdetét, az iskoláról valamiféle sajátos kép alakult ki bennem. Komolyan hittem, hogy az a tudomány kifogyhatatlan tárháza. Beiratkozás után apámmal a boltba mentünk. De nem a helyi vegyeskereskedésbe, hanem a közeli kisvárosba, Kovásznára. A kocsma előtti buszmegállóban mindenkinek elmeséltem, hogy én most elutazom, igazi iskolaruhát, cipőt, iskolatáskát fogunk vásárolni és szép fehér, széles selyemszalagot, amivel összekötjük a hajamat, hogy jól lássam a betűket az iskolában.
Az autóbuszban zsúfoltság volt és fülledt meleg, de mindössze öt kilométert kellett megtennünk. Kovászna akkoriban kicsiny fürdővároska volt, poros, kockaköves főterén három konflis álldogált cifrán felszerszámozott lovakkal és egy domború hátú öreg Pobeda taxi. A ritka fuvarok között a nagybajuszú öreg kocsis és a kövér taxisofőr a világ dolgait vitatta, a két fiatalabb kocsis pedig a közeli forrásból vizet hozott az ácsorgó konflislovaknak. Ásványvizet, vagyis borvizet, ahogy arrafelé nevezték. Kovásznán ugyanis mindössze két édesvizű kút volt, egyik a parókia kertjében, másik egy idős orvos házának udvarán. Itt az emberek „borvízben” mostak, azzal főztek, mosogattak, s a főtéri forrásból éjjel-nappal ömlött az elzárhatatlan csapokon az egyébként világszerte méregdrágán árusított, jó szénsavas, zamatos ásványvíz.
A „nagyboltba” mentünk vásárolni. Így nevezték a hídfőnél álló, csúnya, lapos épületben működő ruházati és cipőboltot. Színes ruhák tömkelege lógott itt vállfákon, hosszú sorokban, a polcokon megszámlálhatatlan pár cipő sorakozott, mindenféle színű, fazonú és méretű. Voltak itt kelmék, szalagok, gombok, övek és táskák, sőt az egyik sarokban ákombákom felirat hirdette: „Kalap, esernyő, nyakkendő”. És mindennek olyan áthatóan új szaga volt, kicsit csípős, kicsit friss, olyan éles, amely átjárja az ember orrát, napokig is benne marad, ha túl sok időt tölt a boltban.
Kötelező iskolai viseletünk egy kék-fehér kockás, fehér galléros ruhácska volt, hozzá tengerkék kötényke. Ebből mindjárt kettőt vettünk, hozzá egy sötétkék pántos cipőt és fehér térdharisnyákat. És ezen a napon megkaptam életem első lakkcipőjét. Fekete volt, csukott, elől díszpánttal, amelyet ezüstszínű csat díszített. Gyönyörű volt, makulátlanul csillogott, és én tüstént fel akartam húzni, hogy abban menjek haza. Hadd lássa mindenki, hogy enyém a világ legcsodálatosabb lakkcipője! Ám Icuka néni, a kövér és kedves elárusítónő megmagyarázta, hogy az új cipők általában feltörik az ember lábát, ha mindjárt felhúzza őket. Így aztán maradtam a régi piros szandálomban, de a csodálatos lakkcipőt a szép fehér dobozban magam vittem kézben, s minduntalan belestem a dobozba, megvan-e még, nem esett-e valami baja?
Apám szép szürke százlejessel fizetett s a visszajáróból elvitt a cukrászdába. Akkoriban ez a százas hatalmas pénznek számított, nyolcszáz lej már egy közepes fizetés volt. A cukrászdában hatalmas habosrólókat ettünk, szép piros limonádét ittunk mellé, amelynek ízét ma is fel tudom idézni: málna, eper és citrom fura keveréke volt, nagyon édes, különös műíz. Egy jókora bádogkádban, nagy jégrudak között, literes üvegekben állt a pult mögött a piros ital, vastag, zöldes árnyalatú poharakba töltötték ki, az üvegen át alulnézetből olyan színűnek tűnt, mint a jóféle francia konyakok. Anyámnak nagy tábla csokoládét vettünk, a papíron egy törpe hatalmas vödörből öntötte a tejet a semmibe. Milyen buta, gondoltam, kiönti a tejet, pedig meg is ihatná!
Aznap éjjel az új cipőmmel aludtam. Az ágyam fejéhez helyeztem a nyitott fehér dobozt, kibontottam a selyempapírt, hogy a kintről beszűrődő holdfényben lássam a fekete lakkcipők ragyogását.