Talán tíz éves múltam, mikor először megpillantottalak. Rendíthetetlen nyugalommal állt zömök tornyod a nyári verőfényben, alattad a Fekete Körös partján kis falvak pihegtek a napsütésben, Sólyom és Szentmiklós.

A magányos fennsíkon, hová egykor élt pálosok felépítették klastromukat és erősségüket, hogy őrizze a rendet és harangjával hirdesse urunk szavát minden igaz embernek, most tengeri tábla bókol, és fiatal diófa nyújtózkodik. Falaid, valaha díszesen faragott oszlopaid megette az idő, a tetőt is elseperte nyolcszáz esztendő, csak tornyod vigyázza rendületlenül a tájat, ablakaid világtalan szemével. Hol a koponya, melyben építésed ötlete megszületett, merre a mérnök fráter vigyázó szeme, a téglával megrakott szekerek nyomán hová szállt a por, és hol a pallér atyafiak serege, kik megrakták falaid téglával és mész habarccsal. Hol vannak a kislányok, kik mezei virágból font koszorúkkal díszítették a friss falakat és hová lett a falu népe, kiknek magasra húzott tornyodból üzentél harangszóval néha ünnepet, néha temetést. Merre tűnt a harangozó, és hol a miséző fráter szava. Hova szállt a dal és hol vannak az emberek, akik szerte a mezőn dolgozva az esti harangszó után fáradtan megtörölve homlokukat, hálát adtak a teremtőnek egy újabb dolgos nap eredményeiért. Kis lőrésszerű ablakaidból kik kémlelhették a tájat és merre fújta a szél a port a lovak patája után, mikor megtámadták és felégették a falvakat. Hova lett az ima, a könyörgés és a könnyek, hová szállt az égő házak füstje. Miként vétkeztünk ekkorát, hogy ma már nem értik a szót, mit ezer éve használtak ezen a vidéken. Az időtlenséget és biztonságot adod az utasnak, ki elhaladva az úton, ott az elfeledett és a végtelen időben örökre elnémult falvak mellett szeretettel és tisztelettel gondol Rád.