Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

        Érdekes dolog az emlékezés: vannak, kik örülnek az emlékeiknek, és vannak, kik szívesen szabadulnának tőlük. Néha örömmel töltenek el, néha gyötörnek, néha fájnak, felvidítanak vagy lehangolnak. Sokszor jelenlétük kínos. De mivé válna az ember emlékek nélkül? Talán ezek a tisztább vagy már megkopottabb nyomok segítenek értékelni mindennapjainkat: „volt még így se, s mégis jó volt” – ismételjük többször. Ha nem élnének bennünk az elmúlt idők árnyképei, vagy mindent jónak látnánk, vagy mindent rossznak. Bizony, kellenek az emlékek, mert sokszor tiszteletre, türelemre és megértésre intenek.
        És mi történik, amikor valaki magasra röppen az emlékek szárnyin és hatvan év magasságából tekint le az elmúlt idők eseményeire? Ha él bennünk a türelem és az odafigyelés, akkor nem mindennapi élményben lesz részünk, mert idős Farczádi László ifjúkori kalandjairól beszél – szomorkodva a keserű dolgok fölött és jókedvvel, nevetve a vidám történeteken. Akaratlanul is végig kellett járnia azt a hosszú nehéz utat, amely Székelykövesdről indult és nagy kerülővel ugyanide érkezett vissza szerencsésen. Most e fölött az út fölött kelnek szárnyra az emlékek.

1.


        Még nem voltam tizennyolc éves, amikor megkaptam a katonai behívót. Jól emlékszem, 1943. október 4-én három korosztály rukkolt be egyszerre: a ’22-esek, ’24-esek és a ’25-ösök. Én a ’25-ösök közé, a legfiatalabb korosztályba tartoztam. Különös volt, hogy a ’23-asokat nem hívták be. A pletykahírek szerint azért nem, mert Horthy Miklós fia is abba a korosztályba tartozott. No, de ez semmit sem könnyített a helyzetünkön. Marosvásárhelyen voltunk kiképzésen. Szép őszi idő volt, többször megfürödtünk a Marosban. Fiatalok voltunk és vidámak, de fegyelmezettek. Vasárnaponként és ünnepeken elvittek a templomba: minden felekezetűt a maga helyére.
Hamar eltelt az idő. Márciusban parancsot kaptunk, hogy menjünk Ditróba, a támaszpontra. Vonatra szálltunk és elzörögtünk. Itt szép tavasz volt. Ott, amire odaértünk, akkora hó hullott, hogy előbb el kellett lapátolni a vonat mellől, hogy kipakolhassunk. Ment a munka. Vidámak voltunk, pedig nem lakodalomba mentünk. Házakhoz szállásoltak be. Mi egy Bajkó nevű gazdánál kaptunk tízen egy szobát. Amíg itt voltunk, meg is látogattak a szüleink – többen voltunk kövesdiek. Júliusban hazajöttem szabadságra, de akik utánam következtek volna, már nem mehettek haza, mert közeledett a front.
        Augusztus volt. Kivezényeltek a vonalba. Itt találkoztunk azokkal a katonákkal, akik még élve megúszták a pusztulást a Donkanyarnál. Mi voltunk az erősítés. A hideg is kirázott, amiket mondtak. Aztán nemsokára megtudtuk: milyen a háború. Egyszer csak erős zúgás. Feltűntek az orosz bombázók. Hát, nem mondhatom, hogy lakodalmas kedvünk volt. A föld alá is elbújtunk volna. Egy-egy fa mögé húzódtunk. Még a föld is megmozdult, amikor iszonyú csattanással robbantak a bombák. Mire a légvédelmünk közbeszólt volna, már el is tűntek. Ágyúzás következett. Hamar megtanultuk, hogy a süvítő ágyúgolyótól már nem kell félni: az már elment. Az volt a veszélyes, amikor a bumm-ot hallottuk, akkor előttünk vágott be. És … sokan voltak, akik már azt sem hallották…
Ezután a bevezető után gyorsan támadott az orosz. Ki akarták használni a meglepődésünket. Nem sikerült nekik. Visszavertük őket, pedig sokkal többen voltak. A legtöbb részeg volt, sok emberük elpusztult. Ezért nem jártak sikerrel.
        Már egy hete tartottuk a vonalat. A telefonnál voltam ügyeletes. Egyszer csak bejött egy parancs: „Gyors visszavonulás, az oroszok Marosvásárhelynél vannak!” Szinte bekerítettek.
Nem szerettem a telefonnál lenni: az oroszoknak mindig célpont voltunk. Ha minket kilőnek, megszűnik a kapcsolat a csapat és a központ között.
        A visszavonulásnak köszönhettem, hogy megszabadultam a telefontól: fogatost keresett három tiszt, aki a poggyászt szállítja. Jelentkeztem. Sikerült. Szervusz, telefon – örömmel vettem kézbe a lovak gyeplőjét. Mentünk hátra. Harc nélkül.
        Ratosnyánál ismét megdördültek a fegyverek. Dühös harc kezdődött. Egyszer látom, viszik hátra az unokatestvéremet, Farczádi Jánost. Megsebesült. Akkor láttam utoljára. Azóta sem tudtunk meg róla semmit… Csak az emléke maradt.
        Folytattuk a visszavonulást harc nélkül. Nyíregyháza közelében jártunk, amikor Napkor körül támadás ért. A legnagyobb, amit valaha is kaptunk. Jöttek az angol vadászgépek. Bombázták az utat. Otthagytunk lovat, szekeret, mindent. Mint a nyulak, úgy futottunk szerteszét. Nevetséges lehetett onnan fentről ez az eszeveszett menekülés.
Minél messzebb az úttól – ez volt minden gondolatunk. Eltűntünk a törökbúzásban. Oda már nem dobtak semmit: öt-hat emberért sajnáltak egy bombát. Aztán amilyen gyorsan jöttek, úgy el is húztak. A légvédelemnek arra sem volt ideje, hogy közéjük lőjön. Csak egy lekésett orosz gépet találtak el, de az is elrepült. Mire magunkhoz térhettünk volna, támadott az orosz gyalogság. Véres harc kezdődött. Erőnk fogytán volt. Szerencsénkre az orosz abbahagyta a harcot. Ezt furcsálltuk egy kicsit.
        Amikor széjjelnéztünk, borzalmas dolgokat láttunk. Szinte az egész csapatot szétlőtték. Tele volt az út halottakkal, döglött lovakkal, szétlőtt járművekkel. Most láttuk meg, hogy az orosz bombák csak játékszerek voltak az angolok bombáihoz képest. Akkora tölcséreket vágtak, hogy egy ökrös szekér kényelmesen megfordulhatott a fenekén. Másik helyen az út mellett volt egy lyuk. Mi lehet az? Nem tudtuk. Mély volt. Kíváncsiságból megmértük egy hosszú fával: négy méternél mélyebb. Kemény a feneke. Csodálkozva álltuk körül. Ekkor mondta valaki, hogy azt a lyukat egy bomba ütötte, csak nem robbant el. Leizzadtunk a rémülettől: mi még meg is piszkáltuk a fenekén a bombát – az volt olyan kemény. Nem kellett sok biztatás, elkotródtunk onnan. Alig léptünk párat, egy újabb rémkép tárult elénk: az út szélén egy összetört fa, tetején egy széjjelment szekér csüngött, az út másik felén nagy tölcsér. A robbanás hajította fel az egészet a fára. A két ló az úton darabokban. A szállítmány szerteszét. És mindenfele sok halott katona. Régi jó ismerősök, barátok, bajtársak. Habár fiatalok voltunk és hajlamosak a jókedvre, ilyen látvány után könnyek szaladtak végig koszos arcunkon.
        Később jelentik, hogy elfogtak egy oroszt. Egy szőlőskertben bukkantak rá. Utolsó golyójáig lőtt, amikor meglátták Csak azután adta meg magát. Vallatták: az orosz repülőből ugrott ki, mert megijedt, amikor találat érte a gépet. Mire földet ért, megbánta, mert látta, hogy a pilóta még ura a gépnek és simán visszarepül a felszállópályára.
Szerencsére nem kaptunk több támadást. Három napig álltunk Napkor-on. A negyedik nap végigszaladt a hír, hogy bekerítettek az oroszok. Ezért hagyták abba a múltkori harcot. Foglyok lettünk – gondoltuk többen. Nemsokára parancsot kaptunk: fel, tovább. A német páncélosok hirtelen utat törtek az orosz gyűrűn. Szerencsésen kijutottunk. Elszalasztottak minket, pedig a kezükben voltunk. Vonultunk tovább.
        A baj az volt, hogy semmit sem tudtunk az otthoniakról. Elválasztott az orosz front.

Megtekintések: 37

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt zachari ilona Február 2, 2011, 10:12pm
olvasni is felelmetes hat meg atelni borzalmas lehetett.sajnos igy volt es ezt nem lehet elfelejteni
Hozzászólt Birta Dezsö Február 1, 2011, 3:17pm
 Nagyon szepen leirod az akkori törtenteket! Bizony ez igy volt, en is nagyon jol emlekszem, akkor 8 eves lurko voltam!!Tovabbi törteneteket is varunk!!
Hozzászólt kerezsi janos Február 1, 2011, 10:23am
Bravo Misike megint nagyot irtal ! Gondolom, hogy ezen a lapon sok olvasod lesz .Hajra MIHALY irjal sokat
Hozzászólt Babos Katalin Február 1, 2011, 10:22am

Köszönöm a történetet - tizenhat éve elhunyt Édesapám elevenedett meg benne.

Ő is a 24-esek között volt. Sepsiszentgyörgyre sorozták be, onnan kerültek a Tátrába (a német csapatokat váltani). Megsebesült, Érsekújváron feküdt a kórházban karsebbel, mikor az állomás melletti kórházat szétbombázták. Ezzel kapcsolatosan sokszor elmesélt egy történetet: a mellette levő ágyon Heves megyei fiú feküdt, Kotroczó József, Sirokról. Húsvét volt, édesapja meglátogatta, kalácsot hozott, pirostojást.

Másnap a kórházat szétbombázták, Kotroczó József meghalt. Édesapám egész életében készült ellátogatni Sirokra, de többé az országhatáron kivülre nem jutott.

Küzdelmes életének legnagyobb története a háborús élményei voltak.

A sors fintora, hogy miután 4 évet eltöltött a fronton és utána hadifogságban, hazatérte után behívták kötelező katonai szolgálatra Bukarestbe!

Hozzászólt Tállai Enikő Január 21, 2011, 1:57pm
Anyai nagyapám 1896-ban született és az I. világháborúban Tirolban harcolt, ahol megsebesült és Bp-en lábadozott. Haslövést kapott, de a sok "szilánk", azaz repesz még ott volt a röntgenfelvételén 1970-ben, csak úgy fénylett a lelete tőlük. Hála Istennek szép kort megélt, 88 évet és még utolsó őszön is ő szedte le a "nyakas" körtét a fáiról, egész magasról. Sok nehézségen mentek keresztül a nyagyszüleim, de soha nem hallottam őket panaszkodni. (!) Most mi erre sokkal hajlamosabbak vagyunk...
Hozzászólt Barát-Szilveszter Csilla-Melinda Január 20, 2011, 9:41pm

Volt részem hallgatni még ma is élő nagyon öreg, világháborút fiatalon megjárt emberek visszaemlékezéseit. Olyankor az idő  s az élet értéke megnagyobbodott számomra.  Sokszor részvétet is éreztem.

Érdekes az emlékezet: néha olyan dolgok maradnak meg, amiről mi sem hisszük hogy megmaradhatnak.

Érdekes, hogy az emlékek milyen érzéseket váltanak ki bennünk.

Farczádi László átélt élménye most számomra is emlék lesz.

 

Hozzászólt Filep Mária Január 20, 2011, 9:24pm

Fontosabbak az így fennmaradó történetek, mint egy történelem óra.

Köszönöm, hogy megírta.

Hozzászólt Smith Zita Január 20, 2011, 1:04pm
Koszi, Misi, h feltetted ezt a reszletet, kivancsian varom a tobbi reszet. Kicsi tata elottem van, ahogy meseli ezeket a dolgokat. Tobbszor ismetelgette "a kigyo fianak sem kivanom, h atelje, amit mi ateltunk". Borzaszto lehetett, o szerencses volt, mai napig el tudja meselni a latottakat, de sajnos sokan nem tehetik mar meg.

Hogyan segíthetsz?

vagy

vagy

PayPal és bankkártya

 vagy

adományozok


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek