Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Hátráltunk.
    Kemecs-nél ismét bombáztak. Elbújtunk: ki amerre érte. Már rég vége volt az egésznek, amikor egy nagy boros pincéből előszédelgett egy csoport katona. Talpig hófehér volt az egész. Támolyogva jöttek. Mi azonnal komédiázni kezdtünk velük: úgy berúgtatok, hogy bor helyett a kenyérlisztet akartátok meginni? – csipkedtük őket. De hamar megbántuk a viccet, mert nem lisztesek voltak, hanem a pince mészporos vakolata volt rajtuk. Egy bomba nem messze robbant. A pince hátulja beomlott. Többen meghaltak. Ők sem voltak részegek, hanem a légnyomás és a por szédítette el őket.
    Mentünk tovább, egyre hátrább.
    Tokaj körül jártunk. A magyar gazdák behívtak a borospincékbe. Örömmel kínáltak. Inkább ti igyátok meg, mint az orosz – biztattak. Drága jó, tízéves borral kínáltak. Szomjasak is voltunk – meg fiatalok – és katonák: ittunk. Hamarosan jó hangulat kerekedett. Azt hiszem kevesen tudták, hogy és mikor kerültünk ki a pincéből. Persze, nem ittuk meg azt a sok bort. Maradt az oroszoknak is. Gondolom, azok is tudták, hogy nem a mi fürdővizünk van a hordókban…
    Hátráltunk – egyre tovább.
    Már Szlovákia földjén jártunk. Őszre járt az idő. Egyszer egy erdőn kellett átvonulnunk. Nagy volt az erdő.   Állj! – vezényelték egyszer. Nem tudtuk, mi történhetett. Örültünk a pihenőnek, de egy újabb harc derengett bennünk homályosan. Nyugtalanok voltunk. De csend volt mindenütt. Feszültté tett ez a némaság. Ilyen idegesítőnek sohasem éreztem a csendet. Később mondták meg, hogy nincs semmi baj, csak az egész alakulat tisztestől, lovastól, mindenestől lemaradt. Nem megyünk tovább – mondták. A többiek már jól elmentek, nem jönnek vissza értünk, mert nyakukon az orosz. Ott vesztegeltünk az erdőben egy ideig.
    Már azon kezdtünk beszélgetni, hogyan tovább, amikor egyszer csak zörög a falevél. Felnéztünk, hát csak elhűltünk, amikor láttuk, hogy itt is orosz, túl is orosz, mindenhol orosz – elfogtak. Könnyű dolguk volt, nem ellenkeztünk, mert nem volt értelme. Mindent elszedtek tőlünk és megindították az egész bandát vissza. Természetesen szigorú őrizet alatt. Naponta 50-60 kilométert jöttünk gyalog. Az egészben az vigasztalt, hogy az őreink is velünk gyalogoltak. Nekik nehezebb dolguk volt, mert vigyázniuk kellett, nehogy elszökjünk. Így tettük meg a körülbelül 400 kilométernyi utat gyalog. Az egész úton csak annyit kaptunk enni, hogy éhen ne haljunk: egy csajka lében három-négy darab ujjbegynyi pityóka úszkált, ha szerencsések voltunk, ellenkező esetben semmi sem úszkált, csak szép átlátszó levet kaptunk. Kenyeret is csak annyit, mint a négy ujjam – a szelet vastagsága sem volt több az ujjaménál. Kísérőink viszont annyit ettek, amennyi beléjük fért. Ezért bírták jobban a menetelést.
    Amikor magyar földre értünk, megtapasztaltuk nemzettársaink jóindulatát és részvétét irántunk: gyümölcsöt és kenyeret dobtak be a sorba. Pillantásainkkal köszönhettük csak meg ezt nekik. Ők is tudták. És azt is látták, hogy milyen kicsit enyhíthetnek éhségünkön – de mindent megtettek. Így jöttünk korgó gyomorral egész Debrecenig.
Lágerbe kerültünk. Több rend szögesdrót és gépfegyveres őrök vigyáztak ránk. No nem éppen a jólétünkre és az álmaink nyugalmára, hanem a létszámra. Ha netalán sikerült valakinek lelépni, a legközelebbi faluból befogtak helyébe egy másik embert. Csak a számok találjanak. Több ezer fogoly volt ebben a lágerben. Minden reggel sorakozó volt. És „népszámlálás.” Órák hosszat tartott mindez, mert a sor közepéig sem értek és belezavarodtak a nagy számolásba. Kezdték elölről az egészet: kétszer, háromszor, sokszor. Észrevettem, hogy akik a sor elején álltak, azokat elvitték. Sejtettem csak, hogy Oroszországba, de később kiderült, hogy igazam volt. Sokan azért álltak a sor elejére, mert azt hitték, hogy jobb helyre viszik őket. Csak ők tudják, hova kerültek. Én igyekeztem mindig hátul lenni. Ez volt az egyik szerencsém a sok közül.
    Mi két hétig voltunk ebben az embertömegben. Tisztjeinknek – kik ugyanolyan rabok voltak, mint mi – köszönhettük, hogy nem Oroszországba, hanem Lengyelországba vittek minket. De nem pihenőbe, hanem jó egészséges, kemény munkára. Volt egy berobbantott alagút. Azt kellett kipucolni, mert fontos volt az orosznak: ott szállította a felszerelést. Kemény száraz hideg volt. A munka lassan ment. A berobbantott föld keményen összefagyott. Csákányolni kellett. De amire elhordtuk a fagyos réteget, az alatta levő is ugyanolyan csontkeményre fagyott. Főleg éjjel sokszor megesett, hogy félórányit se dolgoztunk. Nagy volt a hideg, tüzet gyújtottunk. Körbeálltunk. Az őrök is fáztak. Engedték. Nekik is parancsolt a hideg. Igaz, mi is mindent megtettünk, hogy minél kevesebbet dolgozzunk. Fiatalok és ravaszak voltunk: megjátszódtuk a beteget, hogy visszamehessünk a szállásra. Persze a gyengélkedőt egyedül nem engedték el a hat kilométernyi úton, kellett három-négy kísérő is. Én is összeestem egyszer. Hárman vittek vissza. De amikor már nem láthattak, egyből visszajött az egészségem. Futólépésben mentünk a szállásunkra. Közben jóízűen röhögtünk. Mikor közeledtünk, ismét karon fogtak és így támogattak be. Aztán megtudtam, nem én voltam azon a nap az egyedüli „beteg.” És ez a furcsa járvány egyre terjedt: mind többen és többen estek össze.
    De egyszer végleg kigyógyult a társaság: éppen egy magyarországi fiút hoztunk vissza hárman. Egy erdőn kellett átmenni. Szaladtunk, röhögtünk, élveztük a lógást. Hát egy kanyarban összefutottunk egy csoport részeg orosz tiszttel. Nagyon szerettek inni – mi is szerettünk volna, csak nekünk nem adtak. Azt hitték, szökünk. Szerencsénk, hogy hirtelen közénk nem lőttek. Visszazavartak a munkahelyre. Ordítottak. A tisztjeink – akik szintén foglyok voltak – alig tudtak kimagyarázni, hogy el ne vigyenek Oroszországba. Ezért kellett három hónap az alagút járhatóvá tételéhez.
    Mikor készen voltunk a földhordással, visszahoztak Szlovákiába, Kriva-ra. Szép gazdag falu volt. Üres házakba szállásoltak el. Szépen tavaszodott. Ha dolgoztunk, kaptunk enni is tűrhetően. Így teltek a hetek.
Szerencsénkre ’45 májusában vége lett a háborúnak. Amikor befejeztük a munkát, kijelentették, hogy hazamehetünk. Hihetetlen volt az örömünk. Bezzeg nem estünk össze akkor.
    Ahogy csak tudtunk, úgy jöttünk hazafelé. Semmi nem számított csak az, hogy élünk és szabadok vagyunk. Egész úton már a jövőt tervezgettük. Csak az nyugtalanított, hogy semmit sem tudtunk az otthoniakról. De a legjobbakat reméltük.
    Hazajöttem. Örültem az életnek és a fiatalságnak. És nekem is kimondhatatlanul örvendtek itthon. De soha nem feledkeztem meg elesett bajtársaimról. Sokszor a legnagyobb örömömben gondoltam rájuk és arra, hogy nekik ez nem adatott meg. Hálát adtam Istennek ezért a kegyelemért.
    Bizony kemény tanítómestertől tanultuk meg az élet művészetét!

Megtekintések: 32

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Benedek-Székedy Sándor Február 3, 2011, 12:03pm
Mindig érdekeltek ezek a történetek. Sajnos gyerekfejjel nem sokat kérdezősködtem nagyapámtól, persze mesélt  a fogságról, csak most úgy érzem, nem eleget. Még szívesen olvasnék hasonlókat.
Hozzászólt Tállai Enikő Február 1, 2011, 9:25am

Köszönöm a jól megírt, igaz történetet. Elgondolkodtam rajta, hogy sokszor mi dönti el, hogy orosz fogságba megy valaki, vagy hazakerül... Ugye nem volt mindegy, hogy valaki a sor elejére, vagy a végére állt a történetben. Azt hiszem nem a szerencse és a vak véletlen műveli ezeket a dolgokat. Ahogyan a végén írod, hogy nagyapád sem feledkezett el legszebb perceiben sem arrról a KEGYELEMRŐL, arról  a NAGY RENDEZŐRŐL, aki őt hazahozta abból a szörnyűségből. Mindezért Soli Deo Gloria!.

Hozzászólt Smith Zita Január 29, 2011, 10:57am

Misi,ismet csak megkoszonni tudom, hogy feltetted a masodik reszt it. Szinte hallom, hogy Tata meseli a tortenetes.

Csak igy tovabb, meg tegyel fel minel tobb irast.

 

 

Hozzászólt Andre Ilona-Ibolya Január 28, 2011, 10:47pm

Én is helyett kaptam magamnak az emlékek szárnyin, pontosabban, apám emlékei elevenedtek fel bennem. Ő is majdnem ugyanezt az utat járta be:  ő ditrói volt, és Borszéktől Tokajig hátráltak az oroszok elől, ott fogságban estek, Szlovákiában voltak foglyok egy vasútépítésnél, de mert ő valóban beteg lett, szerencséjére tifuszt kapott, a máramarosszigeti kórházba került, és még áprilisban hazaengedték, még a háború befejezése előtt.

Még az is meglehet, hogy találkoztak, hogy ismerték egymást.

Igazi öröm volt számomra ez az írás.

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével adományozok


átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek