Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Hátráltunk.
    Kemecs-nél ismét bombáztak. Elbújtunk: ki amerre érte. Már rég vége volt az egésznek, amikor egy nagy boros pincéből előszédelgett egy csoport katona. Talpig hófehér volt az egész. Támolyogva jöttek. Mi azonnal komédiázni kezdtünk velük: úgy berúgtatok, hogy bor helyett a kenyérlisztet akartátok meginni? – csipkedtük őket. De hamar megbántuk a viccet, mert nem lisztesek voltak, hanem a pince mészporos vakolata volt rajtuk. Egy bomba nem messze robbant. A pince hátulja beomlott. Többen meghaltak. Ők sem voltak részegek, hanem a légnyomás és a por szédítette el őket.
    Mentünk tovább, egyre hátrább.
    Tokaj körül jártunk. A magyar gazdák behívtak a borospincékbe. Örömmel kínáltak. Inkább ti igyátok meg, mint az orosz – biztattak. Drága jó, tízéves borral kínáltak. Szomjasak is voltunk – meg fiatalok – és katonák: ittunk. Hamarosan jó hangulat kerekedett. Azt hiszem kevesen tudták, hogy és mikor kerültünk ki a pincéből. Persze, nem ittuk meg azt a sok bort. Maradt az oroszoknak is. Gondolom, azok is tudták, hogy nem a mi fürdővizünk van a hordókban…
    Hátráltunk – egyre tovább.
    Már Szlovákia földjén jártunk. Őszre járt az idő. Egyszer egy erdőn kellett átvonulnunk. Nagy volt az erdő.   Állj! – vezényelték egyszer. Nem tudtuk, mi történhetett. Örültünk a pihenőnek, de egy újabb harc derengett bennünk homályosan. Nyugtalanok voltunk. De csend volt mindenütt. Feszültté tett ez a némaság. Ilyen idegesítőnek sohasem éreztem a csendet. Később mondták meg, hogy nincs semmi baj, csak az egész alakulat tisztestől, lovastól, mindenestől lemaradt. Nem megyünk tovább – mondták. A többiek már jól elmentek, nem jönnek vissza értünk, mert nyakukon az orosz. Ott vesztegeltünk az erdőben egy ideig.
    Már azon kezdtünk beszélgetni, hogyan tovább, amikor egyszer csak zörög a falevél. Felnéztünk, hát csak elhűltünk, amikor láttuk, hogy itt is orosz, túl is orosz, mindenhol orosz – elfogtak. Könnyű dolguk volt, nem ellenkeztünk, mert nem volt értelme. Mindent elszedtek tőlünk és megindították az egész bandát vissza. Természetesen szigorú őrizet alatt. Naponta 50-60 kilométert jöttünk gyalog. Az egészben az vigasztalt, hogy az őreink is velünk gyalogoltak. Nekik nehezebb dolguk volt, mert vigyázniuk kellett, nehogy elszökjünk. Így tettük meg a körülbelül 400 kilométernyi utat gyalog. Az egész úton csak annyit kaptunk enni, hogy éhen ne haljunk: egy csajka lében három-négy darab ujjbegynyi pityóka úszkált, ha szerencsések voltunk, ellenkező esetben semmi sem úszkált, csak szép átlátszó levet kaptunk. Kenyeret is csak annyit, mint a négy ujjam – a szelet vastagsága sem volt több az ujjaménál. Kísérőink viszont annyit ettek, amennyi beléjük fért. Ezért bírták jobban a menetelést.
    Amikor magyar földre értünk, megtapasztaltuk nemzettársaink jóindulatát és részvétét irántunk: gyümölcsöt és kenyeret dobtak be a sorba. Pillantásainkkal köszönhettük csak meg ezt nekik. Ők is tudták. És azt is látták, hogy milyen kicsit enyhíthetnek éhségünkön – de mindent megtettek. Így jöttünk korgó gyomorral egész Debrecenig.
Lágerbe kerültünk. Több rend szögesdrót és gépfegyveres őrök vigyáztak ránk. No nem éppen a jólétünkre és az álmaink nyugalmára, hanem a létszámra. Ha netalán sikerült valakinek lelépni, a legközelebbi faluból befogtak helyébe egy másik embert. Csak a számok találjanak. Több ezer fogoly volt ebben a lágerben. Minden reggel sorakozó volt. És „népszámlálás.” Órák hosszat tartott mindez, mert a sor közepéig sem értek és belezavarodtak a nagy számolásba. Kezdték elölről az egészet: kétszer, háromszor, sokszor. Észrevettem, hogy akik a sor elején álltak, azokat elvitték. Sejtettem csak, hogy Oroszországba, de később kiderült, hogy igazam volt. Sokan azért álltak a sor elejére, mert azt hitték, hogy jobb helyre viszik őket. Csak ők tudják, hova kerültek. Én igyekeztem mindig hátul lenni. Ez volt az egyik szerencsém a sok közül.
    Mi két hétig voltunk ebben az embertömegben. Tisztjeinknek – kik ugyanolyan rabok voltak, mint mi – köszönhettük, hogy nem Oroszországba, hanem Lengyelországba vittek minket. De nem pihenőbe, hanem jó egészséges, kemény munkára. Volt egy berobbantott alagút. Azt kellett kipucolni, mert fontos volt az orosznak: ott szállította a felszerelést. Kemény száraz hideg volt. A munka lassan ment. A berobbantott föld keményen összefagyott. Csákányolni kellett. De amire elhordtuk a fagyos réteget, az alatta levő is ugyanolyan csontkeményre fagyott. Főleg éjjel sokszor megesett, hogy félórányit se dolgoztunk. Nagy volt a hideg, tüzet gyújtottunk. Körbeálltunk. Az őrök is fáztak. Engedték. Nekik is parancsolt a hideg. Igaz, mi is mindent megtettünk, hogy minél kevesebbet dolgozzunk. Fiatalok és ravaszak voltunk: megjátszódtuk a beteget, hogy visszamehessünk a szállásra. Persze a gyengélkedőt egyedül nem engedték el a hat kilométernyi úton, kellett három-négy kísérő is. Én is összeestem egyszer. Hárman vittek vissza. De amikor már nem láthattak, egyből visszajött az egészségem. Futólépésben mentünk a szállásunkra. Közben jóízűen röhögtünk. Mikor közeledtünk, ismét karon fogtak és így támogattak be. Aztán megtudtam, nem én voltam azon a nap az egyedüli „beteg.” És ez a furcsa járvány egyre terjedt: mind többen és többen estek össze.
    De egyszer végleg kigyógyult a társaság: éppen egy magyarországi fiút hoztunk vissza hárman. Egy erdőn kellett átmenni. Szaladtunk, röhögtünk, élveztük a lógást. Hát egy kanyarban összefutottunk egy csoport részeg orosz tiszttel. Nagyon szerettek inni – mi is szerettünk volna, csak nekünk nem adtak. Azt hitték, szökünk. Szerencsénk, hogy hirtelen közénk nem lőttek. Visszazavartak a munkahelyre. Ordítottak. A tisztjeink – akik szintén foglyok voltak – alig tudtak kimagyarázni, hogy el ne vigyenek Oroszországba. Ezért kellett három hónap az alagút járhatóvá tételéhez.
    Mikor készen voltunk a földhordással, visszahoztak Szlovákiába, Kriva-ra. Szép gazdag falu volt. Üres házakba szállásoltak el. Szépen tavaszodott. Ha dolgoztunk, kaptunk enni is tűrhetően. Így teltek a hetek.
Szerencsénkre ’45 májusában vége lett a háborúnak. Amikor befejeztük a munkát, kijelentették, hogy hazamehetünk. Hihetetlen volt az örömünk. Bezzeg nem estünk össze akkor.
    Ahogy csak tudtunk, úgy jöttünk hazafelé. Semmi nem számított csak az, hogy élünk és szabadok vagyunk. Egész úton már a jövőt tervezgettük. Csak az nyugtalanított, hogy semmit sem tudtunk az otthoniakról. De a legjobbakat reméltük.
    Hazajöttem. Örültem az életnek és a fiatalságnak. És nekem is kimondhatatlanul örvendtek itthon. De soha nem feledkeztem meg elesett bajtársaimról. Sokszor a legnagyobb örömömben gondoltam rájuk és arra, hogy nekik ez nem adatott meg. Hálát adtam Istennek ezért a kegyelemért.
    Bizony kemény tanítómestertől tanultuk meg az élet művészetét!

Megtekintések: 32

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Benedek-Székedy Sándor Február 3, 2011, 12:03pm
Mindig érdekeltek ezek a történetek. Sajnos gyerekfejjel nem sokat kérdezősködtem nagyapámtól, persze mesélt  a fogságról, csak most úgy érzem, nem eleget. Még szívesen olvasnék hasonlókat.
Hozzászólt Tállai Enikő Február 1, 2011, 9:25am

Köszönöm a jól megírt, igaz történetet. Elgondolkodtam rajta, hogy sokszor mi dönti el, hogy orosz fogságba megy valaki, vagy hazakerül... Ugye nem volt mindegy, hogy valaki a sor elejére, vagy a végére állt a történetben. Azt hiszem nem a szerencse és a vak véletlen műveli ezeket a dolgokat. Ahogyan a végén írod, hogy nagyapád sem feledkezett el legszebb perceiben sem arrról a KEGYELEMRŐL, arról  a NAGY RENDEZŐRŐL, aki őt hazahozta abból a szörnyűségből. Mindezért Soli Deo Gloria!.

Hozzászólt Smith Zita Január 29, 2011, 10:57am

Misi,ismet csak megkoszonni tudom, hogy feltetted a masodik reszt it. Szinte hallom, hogy Tata meseli a tortenetes.

Csak igy tovabb, meg tegyel fel minel tobb irast.

 

 

Hozzászólt Andre Ilona-Ibolya Január 28, 2011, 10:47pm

Én is helyett kaptam magamnak az emlékek szárnyin, pontosabban, apám emlékei elevenedtek fel bennem. Ő is majdnem ugyanezt az utat járta be:  ő ditrói volt, és Borszéktől Tokajig hátráltak az oroszok elől, ott fogságban estek, Szlovákiában voltak foglyok egy vasútépítésnél, de mert ő valóban beteg lett, szerencséjére tifuszt kapott, a máramarosszigeti kórházba került, és még áprilisban hazaengedték, még a háború befejezése előtt.

Még az is meglehet, hogy találkoztak, hogy ismerték egymást.

Igazi öröm volt számomra ez az írás.

Hogyan segíthetsz?

vagy

vagy

PayPal és bankkártya

 vagy

adományozok


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek