Negyven éve foglalkozom beszédtanítással. Nagy-nagy hálával gondolok egykori mestereimre, Fischer Sándor és Montágh Imre tanár urakra, az utolsó mohikánok közül pedig Wacha Imrére, de a minap döbbentem csak rá régi könyveimet, sárguló feljegyzéseimet forgatva, hogy a legtöbbet mégis annak köszönhetem, akivel nem is találkozhattam: Kodály Zoltánnak. Már diákkoromban nagyon imponált nekem a Mester sokoldalúsága (zenét szerzett, tanított, sportolt, jógázott, politizált), s főképpen az, hogy szenvedélyes beszédművelő volt. Felesége, Emma néni ezért gyakran feddte: „Ne lőrinczézzen már annyit!” Nevezett később derűsen említette egyik rádióműsorában, hogy ő bizony megigésedett.

Kodályt, különösen életének második felében, foglalkoztatta beszélt nyelvünk romlása, s talán nem véletlenül, hiszen diákkorában, a Csillag utcai Collegiumban a kitűnő nyelvész, Gombocz Zoltán volt magyarból a szakvezetője. De Gombocz oktatta finnre, franciára és angolra is, fonetikai alapon tanítva, és figyelmeztetve a hanglejtés sajátosságaira minden nyelvben. Tőle látta először, hogyan lehet a hanglejtést kottával rögzíteni. Azt már együtt állapították meg, hogy „nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd alaptörvényei sincsenek tisztázva”. Gombocz nyomán haladva, tudósi tárgyiassággal és művészi szenvedélyességgel ostorozta beszédeiben az idegenszerű fonetikát, a magyartalan hangsúlyozást és hanglejtést, rámutatva arra is, hogyan kényszeríti rá „egy törpe minoritás nyelvszokását a többségre”. Hangsúlyosan foglalkozott beszédünk zenei követelményeivel, és különösen helytelenítette az artikuláció és a ritmus elváltozásait.
Egyik legfontosabb tétele az volt, hogy a beszédbeli nyelvhelyesség nem nyelvtani, hanem nyelvszociológiai probléma. Helyes az, ami egy nyelvközösség szokásaival megegyezik, és helytelen, ami vele ellentétben áll. Fájdalmasan jegyzi meg: „Más, boldogabb országokban a legműveltebbek kiejtése a norma. Ha mi is követnők: rosszul beszélnénk valamennyien.” Azt már én teszem hozzá, hogy ma még sanyarúbb a helyzet, mint volt háromnegyed évszázada. A mai magyar szellemi-politikai elit és különösen a média gyakori szereplői szinte minden területen vétenek beszédünk alapvető szabályai ellen: rosszul hangsúlyoznak és intonálnak, szétdarabolják a szólamokat, hadarnak vagy motyognak, pattogva vagy leppegve beszélnek, azaz ritmushibásan, zártan vagy orrhangzósan, szürkén, színtelenül, olykor préselve vagy összevissza kapkodó levegővétellel.

A még jócskán bővíthető felsorolásból is kitűnhet, hogy mennyi zenei kifogással éltem. Nyelvünknek ugyanis nemcsak a leírható része van kitéve romlásnak (ez elsősorban nyelvhelyességi kérdés), hanem még annál is jobban a jelekkel nem rögzíthető, csak hallható része. Itt a legtöbb a baj, s e területen legtöbb a teendő.

Amikor ma mindenki mindenhol kommunikál, kommunikációról beszél, kommunikációt hiányol vagy dicsér – Magyarországon nincs intézményesített beszédtanítás! Valaha pedig a szónokok országa voltunk. Egykor a beszédtanítás nálunk is a „hét szabad művészet” egyik tárgya volt, azon belül is a triviális fokon, vagyis a háromesztendős alapiskolában tanították. Később a híres protestáns és katolikus kollégiumok oktatási struktúrájában szintén fontos szerepet töltött be, egy egész évet szenteltek a retorika tanításának. Ismerős, ugye, tanulmányainkból: grammatikai osztály, poétikai osztály, retorikai osztály… Még a 20. század első felében is alsó tagozatos tárgy volt a beszéd- és értelemgyakorlatok.
Ma, amikor égetően szükségünk lenne rá, rendkívüli módon hiányzik a magyar oktatási palettáról. Mindössze két felsőfokú intézménytípusban tanítanak hivatásszerűen beszédtechnikát: a hittudományi akadémiákon, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész főtanszakán.

Szózavaros, dumazuhatagos korban élünk, amelyből fájdalmasan hiányzik néhány Kodály-formátumú, tisztán látó, tisztességes és tiszta beszédű, igaz magyar, hogy lőrinczézzen nekünk, mert a legújabb „törpe minoritás” bizony nagyon nyomul.

(Megjelent a Magyar Hírlap 2012. november 20-i számában)