Atyánkfiát mindig megbabonázza a csillagos ég! No nem úgy, mint a Négyökrös szekér romantikus szerelmeseit, hanem ahogyan az egyszerű sztyeppei pásztort, vagy távoli tengerek hajósát ezer év óta. Már gyermekkorában lenyűgözte a karácsonyi égbolt bibliás fénye, s fiacskáival még tudott gyönyörködni az augusztusi éjszakák csillaghullásos csodáiban, de mostanság...

Szerves műveltségünk tanulásának-tanításának okán atyánkfiát már jó pár éve foglalkoztatják csillagmítoszi hagyományaink, meg-megújuló örömmel fedezi fel bennük ősműveltségünk - nagy civilizációk mítoszainál is régibb! - nyomait, s a bizonyosságkeresésben szinte falja, mint egykor, a magyar mese- és mondavilág gyűjteményes köteteit - Benedek Elektől Illyés Gyuláig, Arany Lászlótól Komjáthy Istvánig. Új izgalommal kémleli az égbolt jelenségeit, azaz kémlelné, de városi ember lévén a lenti fényességtől alig látja az égit. Nyárestéken próbálkozott már a Nagyerdő egyik-másik távoli tisztásáról is égbenézni, meg a Hortobágyon, Szálkahalomig autózva, hogy onnan majd mindent láthat talán, mit okos könyvekben olvasott, az öreg csillagokat, népmeséink bolygó-bolyongó hőseit, meg a Tejutat, Égigérő fánkat.

Most, hogy már őszül, ő is meg az idő is, maradnak az olvasnivalók. Éjféltáj, mikor leteszi könyvét - Népmeséink és a csillagos égbolt -, eloltja a világot, s a szeme lassan megszokja a szoba sötétjét, felragyognak a zöld-piros LED-kijelzők, meg az internet pislogó modulja, modern korunk hideg-rideg csillagfényei.