Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Ácsorgó

Mind ritkábban történik meg, hogy kapu előtt üldögélő vagy ácsorgó embert lássak az utak mentén. Manapság nem szokás csak úgy kiállni az útra. Mint ahogy az is kiment a divatból, hogy az utcára menjen az ember. Pedig a régi időben az utcára menés a közösségi élet egyik sajátos formája volt, utcára menni majdnem annyi volt, mint részt venni a közösségi fórumon. Nemcsak vasár- és ünnepnapok délutánjain szoktak utcázni, emlékszem két olyan emberre is, aki hajnalhasadástól napszentületig az utcán tartózkodott. Az öregember kényszerből, a fia nősülését követően, mikor új asszony került a házhoz, és őneki nem volt maradása a veszekedős menyecskétől. Nem is a kapuba ült ki, hanem a bennvaló másik végébe, a bütübe, a kertek alá, ahonnan ösvény vezetett ki, a határba. Az ételét kitették a csűrfia oldalához, a kutyáé mellé, s a nap folyamán láthatatlannak kellett maradnia. (Ennek a fura mimikrinek a párjával katonai szolgálatom idején találkoztam, amikor a reggeli rapportot követően úgy el kellett tűnni – a mi telefonos szakaszunknak spéciel a Băneasă körüli erdők egyikében –, hogy a levesnótáig se barát, se ellenség ne bukkanjon a nyomunkra...) Ez az öreg onnan, a patak bokros martjáról mindenkit látott, aki a Hegymegibe igyekezett, így valószínűleg azt is tudta, ki ütötte agyon az egyik brigádost, dehát nem kérdezték, és minek felelt volna. A másik epilepsziás volt, mogyoróbot lovával, foszlott kenderből font ostorával azt művelte, s épp olyan komolyan, mint a falusiak: trágyát, szénát, gabonát hordott képzeletbeli szekerén, szántani, vetni ment, egyszer még tüzet is oltott.
Olykor rájött a rohama, eszelős rángógörcsben fetrengett a porban, habzott az szája, békén kellett hagyni, ahová lerogyott, akár az utca közepén is, mély álomba merült, félrevonszolták, és megindulhatott a "forgalom"...
A gyermekek és az ifjak társasági élete is az utcán zajlott. Vasárnap vecsernye után a patakparti bozótosban vaddisznóztunk, a nagyobbja volt a disznó, mi, kisebbek pedig a kutyák. Jellemző módon ebből a játékból hiányzott a vadász. Nem lőttük a vadat, hanem "megkürüpöltük", vagyis körülzártuk és elfogtuk.
A leányok számára egyfajta "divatbemutató" volt az utca. Mennél takarosabban öltözött az eladó sorba cseperedett süldőlány, annál "pentyesebben" járt-kelt, ürügyet keresve, hogy naponta minél többször mutathassa magát a családi porta és a templom, iskola, iroda (így hívtuk a községházát) és a bolt között. Aki gyakran járt a boltba, annak nagyobb lett az ázsiója, a gyakori vásárlás a jómódot jelezte. Varkocsában piros szalag libegett, s ha nagyokat nevetett, édes hangja végigcsengett a két közön, s visszajött a Tanorokon.
Szombatonként igyekeztek elhúzni az időt az utcasepréssel, mert olyankor már kezdtek "korzózni" a vizitába igyekvő legények. Ők persze ritkábban verték fel az utcát, leginkább sátoros ünnepeken vonultak, főleg a húsvéti locsoláskor, dalolva, összefogontózva, cigánymuzsikával, végedes végig. Tavaszi-nyári időszakban már hajnalban kirajzottak a mezőre, és gyakran késő este érkeztek vissza. De a vasárnap az övéké is volt: reggeliben kúrálás, aztán mosakodás, borotválkozás, esetleg borbély (a harangozó értett a hajnyíráshoz, sőt a hordókészítéshez is!), reggelizés (frustukolás), aztán akinek volt, rudas csíptetővel (kepecánnal) megsétáltatta a kisbikát a tisztára söpört Nagy- és Kisutcán meg a két közön. Volt, aki direkt rávezette a "központban" illetlenkedő szégyentáblára, s lehet, hogy épp egy ilyen süldő rombolta le később, falubika korában, egy forró éjszakán kiszabadulva, a kulákcsúfoló tákolmányt...
A legények is vecsernye után mentek az utcára. Rendszerint a templom előtti fedett padokon tanyáztak, sosem sikerült megtudnunk, nekünk, kamasz süvölvényeknek (cingóknak), hogy mit művelnek az éj leple alatt. (Mire magam is legénysorba nőttem, kiment divatból az "éccakázás".) Az biztos, hogy néha fogadásokat kötöttek, és egyikük-másikuk meg-megpróbálkozott ennél vagy annál a lánynál, asszonynál. Csak foszlányokban kaptuk el a rendszerint dicsekvő "élménybeszámolókat", melyeket folyton megszakított a harsány röhögés.
Világpolgárunk is akadt, aki ritka úrhatnámságból töltötte életének utolsó éveit a kapu előtti kispadon. Eladósodván kivándorolt Amerikába, szerencsét próbálni. (Valószínűleg élhetetlenségének köszönhette, hogy végül jobban járt, mint például az anyai dédapám, aki halálát lelte Pennsylvania valamelyik rézbányájában.) Ezt az amerikást Patrikának hívták, úgy tűnik, nem kapkodtak érte a munkaadók, mert némi idő múltán egyszercsak hazaállított, annyi kis megtakarított pénzzel, amiből nagyon szegényesen, de eléldegélt a felszegi kátrányfedelű kunyhóban. Szeretett politizálni, utolsó érvként mindig azt hozva föl, hogy "Bezzeg Amerikában". A faluban csak a birtokos, a pap s a tanító számított úrnak, és persze Patrika. Téli-nyári fekete öltönyéhez fekete szarukeretes szemüveget viselt, kezéből csak akkor hullott ki a pipa és az újság, ha elbóbiskolt. Márpedig gyakran bóbiskolt el. Horkantott egy nagyot, s mindjárt a pipa s a lap után kapott. Az angol nyelvű újságnak hiányzott a sarka, de az semmit sem volt le gazdája tekintélyéből. Ha szóltak a járókelők, hogy "Né, Patrik bácsi, fordítva tartja az újságot!", ez volt a válasz: – Jegyezd meg. fiam, hogy Amerikában mindenki művelt, és aki tudja az írást, az fordítva is tud olvasni!
Mély megvetéssel emelte arca elé a megfakult papirost.
Manapság szigorúan praktikus okból álldogálnak emberek az utcán. A balavásári hegyben ilyenkor, ősz idején aranyosmenti lila hagymát árulnak a helybeli viszonteladók. Gyulakutától Kibédig itt-ott szintén látni hagymakoszorúkat, a kibédi minden bizonnyal otthoni termés. (A lilahagymát nálunk vereshagymának mondják.)
Egyszer megálltunk valamelyik kis faluban, kézzel-lábbal integetett egy középkorú atyafi. De amint lefékezett a kocsi, elfordult, mintha nem kimondottan bennünket választana. Körülnéztem, más jármű nem szemetelt a körletben.
– Utazna valahová? – kérdeztem végül tétován.
– Utazni...– nézett rám, mintha a Holdból csöppentem volna oda. – Nem, uram, nem akarok utazni sehova.
– Na jó – ültem vissza a sofőr mellé. – Mert, mondjuk, Szovátáig szívesen elvittük volna.
Utánam szólt még.
– Csak úgy elvágyódtam, tuggya. Elmennék valahová, az Isten lovába.
Azzal imbolygó léptekkel visszaindult az út szélén árválkodó bögrecsárdába.
2011

Megtekintések: 97

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Nagy Magdolna Szeptember 21, 2012, 10:14am

Biza, biza. ..meg egy koszorú vereshagyma is jó lenne a gyökeréről! :) A krasznai, perecsenyi is megtenné, no!

Hozzászólt Kenesei Aurélia Szeptember 21, 2012, 10:06am

   ....jó volt otthon "járni " egy kicsit. "Végedes végig" élveztem és belefeledkeztem ...még az út porának szagát is éreztem, érzem ...itt ragadt!

 De szépen megírtad!..."elmennék valahová , az Isten lovába"...elvágyódom..haza ...

Hozzászólt Bölöni Domokos Szeptember 21, 2012, 8:46am

Ahány ház, annyi szokás.

Ha pedig nem adták a lányt, akkor: annyi szökés.

Szöktetés.

Hozzászólt Margareta Vilhelem Szeptember 20, 2012, 11:23pm

Erdekes ,szamomra nem ismert szokasok,ugy latszik sok mindent nem tudok,Kedves kis karcolat,kellemes volt szamomra elolvasni ezeket az altalad ismert szokasokat!

Udvozollek

Hogyan segíthetsz?

vagy

vagy

PayPal és bankkártya

 vagy

adományozok


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2019   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek