Jónapot, szép az üdő!

Itt, a városszéli lakónegyedben pár éve még sokan koldultak. Azóta megritkult a számuk. Két jellegzetes figura maradt állhatatos: a kicsinyét szorongató (sanyargató) menyecske, aki férjével együtt egy felső-marosmenti faluból jár be vonattal, a tömbházak övezte belső udvaron a kukák közelében „parkolnak”, a férj birtokba veszi a területet, héttől nyolc-kilenc óráig kikurkássza, amit esetleg „értékesíteni” lehet, de nem viszi el, az üzletnek ez a része már a kisszekérrel felszerelt felső-poklosparti cigányok „bérleménye”, azok vásárolják meg a szelektált portékát, így sokkal gyorsabban zajlik minden.

Van módosabb begyűjtő is, aki egylovas szekérrel jövögetett, míg ki nem tiltották. Azt látni, hogy mihelyt megjelenik egy-egy efféle jármű, az éppen arra sétálók egyike-másika máris füléhez tapasztja a zsebtelcsit: megy a hír, a feljelentés, sőt a fotó is,  a közismert számra.

Sátoros ünnepek lazulásában mégis megjelenik, asszonyai  s gyermekei végigpásztázzák a patak mindkét fertályát, sógora a kiskocsmákban harmonikázik, bolondítva a böjtös italokat szopogató csumpalákokat, maga pedig ezalatt szépen megejti a kései vizitet.

Turkálni tudni kell.

Mindig akad valami.

No de a belső udvarokon a reggeli órákban kivénhedt csend honol. Eltűntek a bögrecsárdák, kihaltak a notórius illározók, nemzedékváltás történt. A szemetünk is urasabb már máma.

Aztán a férj kisétál a taximegállóhoz. Ezen az oldalon (az egykori bútorkiállítás helyén) hatalmas éjjeli-nappali játékkaszinó, átellenben gazdag üzletsor, élelmiszer- és zöldségesboltok, lángos- és perecsütő, kávés kioszkok, gyógyszertárak, a sűrűn parkolt kocsik között délelőttöző tiritarka népség. Az egyik bankautomata alatt, a lejáró lépcsőn üldögél az anyuka a bébivel. Amint az „áldozat” közeledik, felpattan, és agresszíven útját állja, rongyba göngyölt lándzsaként maga elé tartva a gyermeket, amelyik nem is bizonyos, hogy az ő méhéből származik. (Gyakran gyereklányok hurcolásszák a kicsinyeket, az anyjuk olyankor egy másik szektorban működik...) Az itt lakók jól ismerik ezt a fajta koldulást –, aki először jár arra, az viszont aligha tud ellenállni.

Tíz óra körül füttyöget vagy csak átal-int a családfő, és ugyancsak kerülő vonalon bandukolnak a két tömbóriás közé bújt egykori halászüzlet-, ma bodegához. Aki ismeri ezeket a belső blokkudvarokat, simán kigyalogolhat a világból,  anélkül, hogy zavarná annak modern zsúfoltságát. A kocsmabejáró előtti aszfalt teraszként szolgál, ott reggeliznek a színes napernyő alatt, megkávéznak, aztán az anya visszatér korábbi helyére. A férfi már túl van a „rendes” munkaidőn, vodkázgat, sörözget, cigarettázik, keresztapás otthonossággal osztogatja az észt a menetrendszerűen oda tévedő cimboráknak; ha sok a lóvé, megesik, hogy beül a félkarú bandita ölébe is.

Készséggel kölcsönöz a vegyipari kombinát egykori mesterének, aki nyugdíjának tetemes részét hagyja az automatában, s nem válogatja meg a hitelezőit.

Az ember koldusa az, aki a legközelebb kéreget. A „enyém” nyomorék ember; azt beszélik, már egészen piciny korban csavarják ki és törik el bokából a lábukat, ekként hitelesítve a kéregetői státust –,  hogy semi másra ne foghassa be őket a társadalom.

Ez az ember gyakran a legcudarabb időben is ott posztol a Testvériség és a Jövő sarkán, a kenyeres bolt feljárója oltalmában. Onnan aztán – távolról komikus, közelről megrendítően kínos mozdulatokkal –, két botját furán csapkodva, mintegy a puszta földön evezve verekszi át magát az egyirányú forgalmon, majd a másik blokkudvaron kussoló Nea Mărin miliardar (Milliomos Marin bá) nevű köpködőbe igyekszik; beváltja az aprót, zsebéből kiflivéget kotor elő, kortyolgat hozzá a forró kávéból.

Hetente egyszer vagy kétszer kap tőlem is egy-egy lejt. Rendszerint előre köszönök neki. Ezt kissé megilletődve méltányolja.

Volt, hogy udvariasan megelőzött, miután „átvilágította“ a markomat, tudva, hogy benne lapul a szerény adomány. És azt mondta, mint az ánglius mintájú népiesch regényekben:

– Jó napot, szép az üdő!

Miközben ólmos eső csúfolkodott csubikának becézett ócska fejfedőjével.

Néha váltunk egy-két szót, ha éppen nem jön a rendész. Egyszer elárulta, hogy mikor jó a napja, akár száz leje is begyűl.

De kiadása is van, hiszen busszal jár be a hetedik, Isten háta mögötti tanyabokorból.

Onnan nem válthat bérletet.

Mostanság nem látom. Talán ismét beteg. Mondta, hogy többször volt operálva.

Mindenesetre nálam meggyűltek a lejei.

Tegnapelőtt a lánya állt a helyére, az is éppen úgy kacsázik, őneki is befelé törve a lábai.

Tudja, hogy tőlem nem kap, ezért nem is tartja a markát. Alig öt lépésnyire pózol a fiúja, óránként szedi el tőle a keresetet.

Csórónak nem adok.

Ez van.