Az áldozat azonosítása

A rücsi impegát asztalához néha odaült kényszerből egy író is, amikor nem talált szabad helyet a kiskocsmában. Az író hátizsákos turistának öltözve járt-kelt, valamelyik városközeli faluból ingázott naponta. Dél felé járt az idő, már kiírhatta magát. Sört ivott, és megeredt a beszélőkéje. Mi a viszony az író és az irodalom között, tette fel a kérdést. A rücsi impegát majdnem mindenhez értett, de ehhez valahogy mégsem igazán. Ezért szerényen csak a vállát vonogatta. Ekkor az író, akit szerkesztőnek illett szólítani, elmesélte egyik esetét az irodalommal.

– A barátom, nevezzük Gerébnek, rettenetesen fél a haláltól – kezdte halkan, és kortyolt egyet a söréből.

Egyszer ezt mondta nekem ez a Geréb: – Baljós jelek arra utalnak, hogy nemsokára rejtélyes körülmények között szakad meg az életem –,  s mielőtt bármit mondtam volna, gyorsan folytatta: – Olvastam, hogy bizonyos áldozatokat csak a fogászati adatok alapján tudnak azonosítani. Holnap elmegyek a laborba, és felvételeket készíttetek a fogsoromról. Arra kérlek, hogy miután elhozom neked a filmeket, őrizd meg őket gondosan. Igaz, hogy ezzel a te életed is veszélybe kerülhet. Téged is eltehetnek láb alól, miközben a fogazatom képét keresgélik. Cserébe átengednem a kocsimat, míg el nem dől a sorsom. Ha, Isten őrizz, azt hallod majd a hírekben, hogy találtak egy rejtélyes hullát, akit nem sikerül azonosítani, akkor majd előjössz a farbával, és sokkal híresebb leszel, mint most: hogy író is vagy és szerkesztő is vagy, vagy hogy szerkesztő vagy, de csak ráadásul még író is.

Nem várta meg a válaszom, elsietett.

No, talál egy labort, az ajtaján az áll, hogy a felvételek digitális tárolása nagyban megkönnyíti a fog- és szájbetegségek követését, ami rendkívül fontos a prognózis, valamint a terápia szempontjából. Lényeges továbbá, hogy ezáltal elkerülhető a filmelőhívásos technológiával járó veszélyes hulladékképződés, környezetszennyezés. A digitális technológiával elkészült felvételeket a kezelőorvos e-mail-ben azonnal megkaphatja, illetve CD-n is kérheti. Akik a felvételt hagyományos módon, filmen is szeretnék megkapni, ugyanezt a részletgazdagabb felvételt filmre nyomtatják.

A bő lére eresztett infónak csak a vége érdekelte. Odabent nem csodálkoztak semmin, fizetett, nem fájt, és aztán harmadnapon az eredménnyel valóban bekopogott az íróhoz, aki  szerkesztő is – de ezt mondtam már.

Egy percig sem hittem ennek a Gerébnek, mert világéletében link alak volt – sóhajtotta az író –, a fogazatáról készült filmet elraktam a szerkesztőségi fiókba, és azonmód meg is feledkeztem róla.

Ami a kocsiját illeti, sosem volt semmiféle járgánya. Talán az ükapjának, jobbágyszekere…

Ilyen történeteket én is tudnék mesélni – jegyezte meg fanyar mosollyal a rücsi impegát.

Várjon csak, mert nincs vége – mosolygott az író. – Mert ez a Geréb csakugyan eltűnt a városból, senki sem látta többé. Halálhírét nem költötte senki, gyászjelentés nem jelent meg róla.

Eltelt a nyár, és aztán kivetett a markoló egy hullát, pontosabban holtemberi vázat a régi gyártelep szeméthalma alól.

Azonosítása lehetetlen.

Na, gondolom, most bankot robbantok. Előkeresem a Geréb-féle paksamétát, és felhívom a kórbonctani főorvos urat. 

Csakhogy időközben a szerkesztőség elköltözött. A borítékot átmentettem az új fiókomba. Írói sejtés izgatott: egyszer még izgalmas krimit kreálok a Geréb fogaiból.

De bármennyire kutakodtam is, tűvé téve nemcsak a szerkesztőséget, annak könyv- és irattárát, hanem a saját lakásomat is –, a filmfelvétel nem került elő.

Ühüm, gondolta a rücsi impegát. A csontváz további sorsa ismeretlen. Gerébet elfelejtették, az ügyet lezárták, az irodalom visszapofázott.

Hát ez szomorú – bólintott rezignáltan. – Igazán sajnálom a barátját.

Egyet se sajnálja! – rikkantotta az író.

Uram. Megírtam a sztorit, de úgy, mintha sikerült volna az áldozat kilétének felfedése, mintha fény derült volna a gyilkosságra; és persze elkapják a gyilkost is.

Megjelent a helyi lap szombati számában – és hétfő reggel már ott kujtorgott ez a Geréb az ajtóm előtt, a szerkben.

Épen-szépen, vigyorogva, új fogsorral.

És megzsarolt. Mert úgymond visszaéltem a személyiségi jogaival. Nagy bőszen tartotta a markát.

Tudom már a végét – vidult fel a rücsi impegát. – Akkor maga behúzott egyet neki –, és az a Geréb mehetett ismét a fogászatra, inklúzíve a laborba.

Hát, valóban adtam neki – mosolygott szerényen az író. Elvégre barátok vagyunk.

Adtam neki egy százast, hogy tartsa a száját.

Felállt, és búcsút sem intve távozott a kocsmából. Az impegát csak néhány lusta perc múltán kapott észbe, hogy úgy maradt a szája, mintha abban a bizonyos jajgatószékben rostokolna.