Keresztek: rajta kopott embernevek,
alattuk sorsok múlásra talált,
bennük a történelem, s nemzethalál,
gyermekek, apák , gyászoló anyák.

A kereszt, mi még megmaradt belőlük,
az élet, a tűz, mely lelkesítette,
hitre, szeretetre, a hős nemzetre,
most porlik lent mélyen hideg-földbe.

Házak, otthonok, szerelmetes tájak,
néptelenedve semmibe néznek,
tőlük már többé, ám semmit nem kérnek,
sötétség birodalmába tértek.

Nem sírnak tovább, s nem bírnak örülni,
haláluk vette birtokban a csodát,
mit adott életük szerelmet, s hazát,
elvitték magukkal, s őrzik tovább.

Őrzik sírokban, az örök magányban,
titkát élő hazaárulóknak,
boldogok, hogy szégyenbe nem osztoznak,
hogy  nem részei  hazátlanoknak.

Halottak napja jő el rejtve, lopva,
megszólalnak a magyar harangok,
Erdély-országban, a magyar Tátrában,
imák szálnak magyarok ajkában.

Az emlékezés gyújt fényes gyertyákat,
az éjszakában állnak majd sorba,
az anyaországban, Erdély-országban,
gyászolóknak igaz sokasága.

Megrendült arcok, s könnyek fájdalomból,
mily régen volt mikor köztünk éltek,
tavasznak, virágoknak örülhettek,
s részei voltak szépséges életnek.

A nevek mögött szövődtek a tervek,
izzódtak fel szerelmek, s remények,
álmodoztak ők is itt mindannyian,
hazáról, szabadságról korukban.

Háborúk, remények, halál s küzdelmek,
vérszaga ontotta a félelmet,
de éltek, s haltak a hitért, reményért,
ők nem tudhatták, hogy ezek mesék.

Gyermekek születtek jövőéletnek,
ajkukon boldogan szólt a himnusz,
szabadságuk ellen tankok érkeztek,
s legyőzték őket gyilkos idegnek.

Sok gyermek volt a jövő reménysége,
életörömét meg nem ismerte,
de a hóhér várta őt, s lefejezte,
sárgult képek csupán az emléke.

Voltak sokan, kik itt hagyták a hazát,
a szülőt, a rokont, édesanyát,
menekültek a véres bosszú elől,
új hazát keresve messze földön.

Idegenben haltak, nyugodnak földben,
s szent hazai föld, be nem fogadta,
úgy múltak ki, mint a hazaárulok,
borulnak rájuk messzi világok.

Igazságtalan hazafiak sorsa,
csak lelkük van jelen a honba,
de még azt is üldözik itthon sokan,
szabadság harcát lealjasítva.

Csak a szél duruzsol a sírók között,
Kárpátok felől a hó közeleg,
magyarok mossák a szégyent arcukról,
kihal a nemzet dicső-hazánkból.

Árpád hősnépei a menybe mennek,
gyávák, megalkudok a győztesek,
elveszik mind népünk vitézsége,
a haza süllyed el hittelenségébe.

Lesz e még valaha együtt a nemzet,
lesz vezér, ki hittel elvezethet,
lesz e Magyarország holnap érted,
lesz e ki harccal is megvéd téged.

Menekült ember, ki vagy idegenben
agy hitet a hazai magyarnak,
te már tudod nyugalmad hazádban,
otthon lehet, Isten országában.

Hazámfia, kit temetek oly távol
kinek sírjára rózsát a szél hord,
aludj békében árva sírhalmodon,
a Jóisten neked békét adjon.

Keresztek, halványuló nevek rajta,
betűi alatt hallgat a világ.
sokukra nem jut már krizantém virág,
határon innen, s a túloldalán.

Valami csodának kell most történni,
hősöknek újra fel kell támadni.
hazát, s nemzetet kell újra védeni,
hogy elkerüljük a nemzethalált.
30.10 2012