Októberi hó alatt
a csend lett hallgatag,
s a varjak serege
az eget befedte.
Megdermedt virágok
néma jaj-ja harsog,
s vesznek el dallamok
őszülő szólamok.
Egyedül borzongok
némán meghajolok,
győzött akaratod
sebet ejt a karmod.
Árva lett a világ
leplezi már arcát,  
könnyei megfagytak
szerelmes szavaknak.
Lelkem ordít, jajgat
elnémulnak ajkak,
hegyeknek peremén
kősziklák megfagynak.
Kövek, rögök, arcok
bomlásnak indultok,
szememben látványtok
fájdalmas múlást hoz.
Keresztek, sírhalmok
hó alatt hallgattok,
szólalnak harangok
temetnek az arcok.
Itt állok köztetek
élő emlékezet,
könnyem is csordulna
ha a szél nem fújna.
De a szél most az úr
ember nyomában túr,
veszünk földi térben
Isten teremtményben.
Fáj lelkem köztetek
kik tőlem elmentetek,
imát mondok értetek
velem van lelketek.
Emberek kószálnak
sírokra találnak,
félelem arcukon
bír borzalmukon.
Mind esendők vagyunk
e helyen gyászolunk,
emlékek tódulnak
időtlen valónknak.
Éveik elmúlnak
temetők porlanak,
s ki imát mond értünk
fogy a mi nemzetünk.
Hősök, anyák, apák
testvérek, boldogság,
e helyen véget ér
ember amiért élt.
Messze a gondolat
visz némuló kaland,
Erdélyi fák alatt
a lélek elhallgat.
Látod feltámadunk
mind együtt maradunk,
halálunkban lehet
szabadságunk vezet.
Ott majd együtt leszünk
nemzetben érezünk,
senkitől nem félünk
mindenkit szeretünk.
Istenem kérlek én
ember bűneiért,
kegyelmet esdeklem
legyetek énvelem.
Csend van, hó van, tél van
szép szó, ember hol van,
elhozzad a békét
Isten szeretetét.
29.10.2012