Ködfátyolt fon a nap,

tompulnak sugarak,

színe vált a mező,

sárgul a hegytető.

Haldoklik szerető.

Szellő sem a régi,

rideg csókját méri,

száguld fent szenvtelen,

lecsap embertelen.

Fáj úgy, lélektelen.

Virágok elhullnak,

álmok éjbe halnak,

vágyak kapaszkodnak,

vakon fohászkodnak.

Szerelmek halkulnak.

Színe vált a világ,

festi horizontját,

sárgából barnába,

földre lealázva.

Természet lesz árva.

Párás, szemem fátyla,

múlást könny áztatja,

fájlalom barátaim,

erdő, mező kínjait.

Zord idő éhségeit.

Jő az ősz, learat,

nyár után, mi maradt,

szűken mérte termést,

nem hagyott itt böngét.

Állatoknak éhség.

Ember veled mi lesz?

Mára házad sincsen,

mit vétettél itten,

hogy irgalmad-veszted.

Van Neked még Isten?

Hosszú lesz ez az ősz,

embernek, állatnak,

nincs kegyelmet ki ad,

érdek fent, pénz maradt.

Legyőzik szavadat.

Susog halkan a szél,

régi fényről mesél,

együtt volt a nemzet,

szegény sem szenvedett.

Volt hite népeknek.

Múlik a tor neked,

árva-nép székelynek,

őszül magyarságunk,

hazafiasságunk.

Maghal imádságunk.

Szomorú fent a hegy,

szomorú lent a völgy,

élet mi meggyötört,

hozott mostoha őszt.

Remeg újra a föld.

07.09.2012