Gyötör a vágy, hogy kimondjam,
hogy mily nagyon fáj a lelkem,
hogy hit, s remény hal ki bennem,
s bánatom messze betemet.
Kiáltanák magas égre,
lent embernek, fent Istennek,
alvók s vakok ébredjetek,
meghalt hittünk, veszejtenek.

Úgy fáj, hogy le sem írhatom,
tétlenül nézitek gondom,
nem látjátok, itt halok meg,
 lelkemben sír most a nemzet.
Menekülök magam elől,
elveim lassan mind bedől,
nincs ki hittel mögém állna,
ki bárhol is reám várna.

Hazámban is bánat járja,
székely szívet tőri zúzza,
veszik népem, veszik hitem,
állok, s lelkem hasad bennem.
Istenem küldesz még tavaszt?
Lesz még itt magyar virradat?
Születik újra a nemzet?
Vagy itt már csak eltemetnek.

Hát hiába folyt annyi vér,
halt érte annyi hős vitéz,
századoknak történetét,
nyomtalanul eltörölték.
Apáink, anyáik sírját,
idegen csizmák tiporják,
s mi állunk, és  gyáván tűrjük,
székely kövön fut a nemzetünk.

Istenem néz ránk, népedre,
megbűnhődtünk már bűnünkbe,
büntetésed mit ránk mértél,
lemosta arcunkról a vér.
Élni akar még e nemzet,
áldjon végre a te kezed,
emelj fel  minket szívedhez,
legyen jogunk az élethez.
06.08.2012