Térülök-fordulok a konyhában, s bár gondolataim a napi teendőim, terveim, lehetőségeim latolgatásán járnak, sokszor ott ragad tekintetem ezen az ütött-kopott, néhol repedezett, töredezett, régi falitányéron. Kék dolmányos, fess huszár kivont karddal, egyenes tartással ül lépkedő lován.

Egy jel a múltból, egy nagyon messzi múltból.

Anyai, Szabó nagyanyám (született Székely) 1917-ben, 19 évesen mondta ki a boldogító igent nagyapám oldalán a Küküllődombói unitárius templom hűvös csendjében, Az esküvői kelengyéjéhez tartozott, többi társával együtt, de ő az édesanyjától örökölte, dédnagyanyám pedig az üknagyanyámtól. Nagy becsben tartotta őket, ezt főleg. Gyermekként még kézbe sem vehettem. A stelázsi díszes tartóléceinek támasztva sorakoztak, szigorú rendben. Tudta, hogy az értéke csekély, de neki, szerintem, felért a mások Zsolnay örökségével.
Mikor készülhetett? Mikor szállt lóra ez a fess huszár a díszes ruhájában, sarkantyús csizmájában, éles karddal a kezében, szabadság- és dicsőségvággyal a szívében?
A többi falitányér mind virágmintás és más az anyaga.
Az látszik a legrégebbinek.
Talán nem véletlenül készült ez az egy ilyennek.
Ha ez emberöltőket próbálom visszafelé számolni: ha nagyanyám 1898. május 15-én született, mínusz 25 év az 1873, mínusz 25 év az 1848 (!). Talán a szabadságharc emlékét akarta megőrizni valaki egy ártatlan használati tárgyon?

Míg ezen morfondírozok, eszembe jut az egykori nagyszobában, a támlás pad fölött lógó nagyméretű kép. „A tizenhárom aradi vértanú”, melyet gyermekként, a padról ágaskodva annyit csodáltam. Betűzgettem a szövegét (ma már tudom, hogy Kossuth Lajosnak a vértanúkért mondott fohásza volt), bámultam a szép vitézeket, a különleges, fehér, címeres zászlót a piros-zöld háromszög szegélyezéssel, a homályba burkolózott szobor alakját a háttérben, babérkoszorúval a kezében.

A múlt üzenete újra és újra megérint. Ha akarjuk, ha hagyjuk.

Az Aradi Szabadság szobor újraavatásának együtt örültünk, a zászlót pedig minden nemzeti ünnepünkön viszontlátjuk.
Azóta már ismerjük a kép történelmi hátterét. Az internet jóvoltából tudom, hogy Bellony László „A tizenhárom aradi vértanú” című festménye után készült litográfia. Hallom nagyanyám hangját, amint a téli, sült alma illatú estében, rokkát pörgetve a vértanúkról szóló balladát énekli.
„Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára
az aradi várbörtönnek ablakára …”
Számtalanszor elmesélte szívfájdalmát, miszerint a kép, ami lényegében dobozt álcázott a széles keret mögött (nem így, mint ez, az egyik aukciós ház honlapján talált példány), egy hengeres zenegépet rejtett valamikor (ő patefonnak mondta), amit, ha felhúztak ezt a balladát zenélte. Csak hát egy lelkes rokon javítás címszó alatt elvitte és örökre nyoma veszett.

Csak puszta véletlen lehet, hogy nagyanyám kelengyéjében volt a tányér, meg a kép is? Az ő felmenőiről nagyon keveset tudok. Néhány monogramos – SZ GY – Székely György - tégla és valami homályos, elúszott vagyonnal összefüggő tiltott házasság meséje rémlik fel a régi elbeszélésekből.

Mostanra már csak a tányér maradt.
Ott lóg a falon, s ha arra nézek, a konyhaablakon át látom a zászlórúdon lengedező nemzeti színű zászlónkat az udvar feletti fenyők alatt. A mi „kis Hargitánk”, így nevezzük. Az egyik fenyő a Vereckei hágóról, csemeteként érkezett hozzánk egy barátunk jóvoltából. Jó ezt így együtt látni. Külső, belső harmónia. Nekünk.

Csak hát az én huszárom továbbra is „néma”, még a nagyítóval fürkészett pecsétnyom a hátoldalán sem árul el semmit nekem.
Nem baj, nekem így is egy gyermekkori emlék, egy „lármafa” a múltból.

Ha majd elvitte hamvainkat a Duna vize, filléres kacat lesz belőle, egy kuka fenekén. Darabjaira törve kihull majd kezéből a kard, emléke feledésbe merül. Ahogy a miénk is.
De addig is, itt van nekem, egy virtuális kapocs a messzi múlttal.
Emlékezem… és ez nagyon-nagyon jó!

2017.03.29.