Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

 Csak állt lehunyt szemmel és csendesen fohászkodott: „Hátha idén! Hozd vissza őt, Uram…” A lámpafényben megcsillantak az új falinaptár rajzszegei. Ismét eltelt egy év. A tizenkettedik. És ismét nélküle. Kezdetben szinte görcsösen dédelgette a reményt: „Visszajön! Vissza fog jönni! Megígérte. Esküvel ígértette velem is, hogy várni fogom.”

Csak vele táncolt azon az utolsó regruta bálon. Hallotta fülében a vérpezsdítő csárdást, derekán érezte kezeinek forró szorítását. És újra átélte a vonatindulás előtti ködös hajnal fájdalmas búcsúpillanatait. A fülébe suttogott utolsó szavakat … „Sárikám, édesem! Imádkozz értem és várj reám!” 

Betéve tudta minden leírt szavát, azt a néhány levelet, tábori lapot, amit tőle kapott. Aztán semmi hír. A háború véget ért. A nehéz idők nyomorúságát tetézte az egyre reménytelenebb várakozás. Akinek nem hozta halálhírét a tábori posta, vagy a vöröskeresztes sürgöny, azok előbb-utóbb, ha sérülten is, sok esetben mankóval, de hazakerültek. Mások fogságba estek. De éltek. Bár sokan azt sem élték túl. Róla senki sem tudott semmit. Még öreg szülei sem, akik halálukig siratták. Eltűntnek nyilvánították. Neve felkerült a hősök táblájára. De ő még mindig várta.

Múltak az évek, egyre zárkózottabb lett. Próbálták „összeboronálni” előbb legényekkel, majd agglegényekkel, később özvegyekkel. Mindenkit visszautasított. A falu „nyelve” sem kímélte, de ő hajthatatlan maradt. Mintha két részre szakadt volna az élete. Volt „Őelőtte” és „Őutána”. Szikár testét kemény munkával sanyargatta. A mosoly örökre lehervadt arcáról. Egy idő után már istentiszteletre sem járt. A lányok padjába már nem ülhetett, az asszonyokéba sem. Éjszakánként hosszan imádkozott, és olyankor beszélt is hozzá. „Bandikám, egyetlenem …”Szenvedélyes csókjaira, öleléseire is csak  az éjjeli órákban gondolt, akkor is szemérmesen, bűntudattal. Álmodozott róla, milyen lett volna a közös életük. Egy családi fészek, gyermekek …

Mindkét szülejét türelmes odaadással ápolta hosszantartó betegségükben. Aztán egyedül maradt. Egyedül, az emlékeivel. Testvéreit is ritkán látogatta, zavarta a sok beszéd, gyermekzsivaj.

Azon a nyáron húga családjához vendégek érkeztek Magyarországról. Engedett az unszolásnak, meg egy kis kíváncsiságnak. Elment. A nagy találkozás kizökkentette őt is a szürke hétköznapok magányából. Mindenki boldogan bontogatta a hozott ajándékokat. Ismeretlen, sosem látott apróságok, édességek, cigaretta, bódítóan illatos szappanok. A sógor, néhány pohár vendégváró, jófajta pálinkától fűtötten, túláradó örömmel mutatta: „Ide süssön, sógorasszony! Ki nem találja mi van ebbe az újságba csomagolva. Kaszakő! Én ezt kértem, nem azt a sok haszontalanságot.”

Ahogy kigöngyölte az értékes szerszámot, Sári szeme nem a kaszakőre, az újságra tapadt. Egy újságcikkre és a benne levő fényképre: „ Népszabadság  1967. június 21. A munkaverseny győztese, M. András élmunkás, Márkushegyi szénbányász, három gyermekes családapa.”

Mint áramütés, szaladt végig testén, tetőtől-talpig a felismerés. Nézte kővé dermedten, mint aki szellemet lát. Ismerős szemek mosolyogtak a bányászsisak alól. Az ismerős mosoly, az ő Bandijának mosolya.

Köténye zsebébe rejtette az újságdarabot, majd sietve távozott. Amúgy sem hiányzott ott senkinek.

Másnapra teljesen megőszült. A fejkendőt még szorosabbra kötötte. Ne lássa senki. Nem beszélt, alig evett. A következő nyarat már nem érte meg. A rokonság gyorsan széthordott minden mozdíthatót. Ami meg nem kellett senkinek, abból tüzet raktak az udvar közepén. A gyermekek ott visongtak a tűz körül, mintha előrehozott karácsonyi disznóvágás lenne. Pattogó szikrákkal, sisteregve égett a múlt. A Sári múltja. A viseltes imakönyv sem kellett már senkinek. Benne a régi levelek, tábori lapok, egy lepréselt száraz virág. És egy megsárgult újságdarab. Ahogy a lángok belekaptak, az imakönyv gerince meggörbült, lapjai felpödrödtek és Bandi arca az újságcikkből még egyszer, utoljára rámosolygott arra a világra, ahová őt egy életen át visszavárta valaki.

 

2020.10.29.

Megtekintések: 37

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Kilin József Attila Október 31, 2020, 11:48pm

Köszönöm, Terike! 

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek