Hagyaték

A kicsi öregasszony határozott léptekkel indult a konyha felé. Amikor azonban odaért, hirtelen megállt és tanácstalanul nézett körül. Az utóbbi időben gyakran megesett vele, hogy elfelejtette, mit is akart csinálni.   

Ja, a tea! Felfőtt a víz. Levette a polcról a régi virágmintás csészét és pillantása a mellette levő sárga, letört fülű régi csészére esett. Levette, végigsimította, hosszasan, elgondolkodva nézte az aljára száradt cukormaradékot. Fél éve nem mosta el. Megőrizte úgy, ahogyan Ő hagyta. Ahogyan ottmaradt az asztalon, az utolsó közös reggeli után. Vajas zsömlét ettek, teát ittak hozzá a Papával. Beszélgettek közben, ahogy szoktak, a napi tennivalókról, az unokákról, közben halkan szólt a rádió.

Evés után Papa kiment, ledobta a papucsát, cipőt húzott és visszaszólt, hogy lemegy az újságért. Igen, pontosan emlékezett minden szóra, minden mozdulatra. De ami azután történt, csak ijesztő foszlányokban maradt meg emlékezetében. Ahogyan a drága Papa feküdt az előszoba kövén, mozdulatlanul, csak ijedt tekintete követte némán őt, aki próbálta felsegíteni magatehetetlen férjét, majd sírva telefonált a mentősöknek, majd fiának. Jöjjön valaki és segítsen! Papa rosszul lett! Aztán a mentősök, ahogyan félretolták őt az útból, a fiatal orvos a  műszereivel, a hordágy, a szirénázó mentőautó, a végtelennek tűnő út a kórházig és egy hangosan becsapódó ajtó, ami elválasztotta őket egymástól Csak állt a folyosón, kezében a  karórát szorongatva, ami nélkül az ő Örege sosem ment sehová, igen, ezt még oda kellett volna adni Neki. Aztán megjött a  fia, beszélt hozzá, de már nem emlékezett rá, mit is mondott. Később az orvos jött, fáradtan mondott ő is valamit, majd elment. Csak nagyon sokára jutott el a tudatáig, hogy ezek az emberek azt mondták neki, hogy Papa meghalt.

A következő napokban zsibbadt fájdalommal figyelte, ahogyan a fia és a menye jönnek-mennek, intézkednek. Aztán a temetés, az a sok ember, rokonok, barátok, ismerősök. Végül a koporsóra hulló rögök koppanásai, egy sírhalom fenyőillatú koszorúkkal, egy márványtábla az Ő nevével.

Azóta áll a polcon a mosatlan teáscsésze, az előszobában van a papucs, a fürdőszobában a köpeny, mintha gazdájukat várnák, aki csak lement az újságért, vagy épp elment a Körös- partra festegetni.

A Mama visszatette a sárga csészét a polcra és lassan elővette a szekrényből a cukortartót. Ekkor megszólalt a csengő. Éles hangja megszakította az emlékezést. Kíváncsian sietett az előszobába. A szokott mozdulattal beakasztotta a biztonsági láncot és résnyire nyitotta az ajtót. Egy nagyon öreg, jólöltözött úr állott előtte. Udvariasan köszönt, bemutatkozott, kissé lassan, enyhe idegen akcentussal elmondta: az öreg festőt kereste a Körös parton, ott szoktak találkozni néha. A halászok közölték vele a szomorú hírt és erre a címre irányították, mert beszélni szeretne az özveggyel. A Mama jól ismerte a pecás cimborákat, akik megcsodálták Papa rajzait, festményeit és néha beültek együtt egy fröccsre a közeli borozóba, közben beszélgettek, kártyáztak. Kiakasztotta hát a láncot, kinyitotta az ajtót és behívta a kiejthetetlen vezetéknevű Szebásztien urat.

- Épp teázni készültem, fáradjon be a szobába és tartson velem. Közben elmondhatja, mit óhajt.

Az öregúr megköszönte kedvességét és beljebb lépett. Kíváncsian nézett körül az idegen lakásban, tekintete megpihent a régimódi csipketerítőkön, a tiszta bútorokon, a kényelmes karosszékeken, a polcon sorakozó könyveken. Lassan körbesétált a szobában, majd megállt a falat díszítő festmény előtt. Figyelmesen nézte a fűzfát és a Körös habzó vizét a békés, késő délutáni napfényben. Jól ismerte az Öreg képeit, mindegyiket a barátságos, megnyugtató meleg színek jellemzik. Szívesen lefestette a Körös- part Váradi szakaszára oly jellemző szomorúfűzeket, de leginkább mégis a  város szép régi épületeit szerette ábrázolni. Egyedülálló stílusban rajzolta, festette ezeket, ugyanaz a harmónia áradt mindegyikből, akár a Városháza, templom, egy régi palota, bérház, vagy polgári lak volt a képen. Színeiben, hangulatában benne volt a békebeli Várad lelke, amit az idegen úr oly nagyon szeretett.

A Mama közben tálcára tette a két csészét a gőzölgő teával és rövid gondolkodás után az unokáknak sütött dióskalácsból is vágott néhány szeletet. Bement a szobába és leültek a kisasztal mellé a két karosszékbe. Teázás közben az öregúr elmondta, hogy ő Franciaországból jött, ott született, mindig ott élt, de édesanyja Váradi lány volt. Édesapja annak idején Félix-fürdőn nyaralt a szüleivel, édesanyja is az övéivel, véletlenül éppen egyidőben. Ott ismerkedtek meg a fiatalok és következő évben, sűrű levélváltások után a francia fiú feleségül vette a szép és szelíd leányt, elvitte magával a messzi Párizsba. Néhány év múlva aztán megszületett ő, nagyon boldog gyermekkora volt, minden nyáron eljöttek Váradra a nagyszülőkhöz és kijártak a híres gyógyfürdőbe. Sajnos azonban nagyon korán, még gimnazista korában elvesztette édesanyját és attól kezdve nem jöttek többé Váradra. Ő tanult, majd dolgozott, családot alapított és csak későn, hatvanéves korában jutott el ismét ide. Azóta minden évben, koraősszel eljön néhány hétre pihenni, fürdőzni, régi emlékeket keresni.

Ebéd utáni sétái egyikén ismerkedett meg az amatőr festővel és annak varázslatos képeivel. Attól kezdve minden évben külön izgalom volt addig sétálgatni a városban, amíg valahol fel nem fedezte az Öreget, mindig máshol, a vízparton, vagy egy régi ház előtt az állvánnyal, ecsetekkel, festékekkel. Nem volt olyan év, hogy valahol rá ne akadt volna. Találkozásaik, beszélgetéseik állandó programot jelentettek már a franciának, és egészen mostanáig eszébe sem jutott, hogy ez valaha is másként lesz. Mostanra azonban egészsége megromlott és meg kellett békélnie a gondolattal, hogy most, nyolcvanhárom évesen utoljára vállalta a hosszú utazást. Ezért még otthon, Párizsban elhatározta, hogy megvásárolja az Öreg képeit, már ami megvan belőlük, hogy házában is láthassa szeretett városát. Ez volt az özvegynél tett látogatásának tulajdonképpeni célja.

Amikor idáig ért az elbeszéléssel, a Mama megdöbbent, meg is ijedt nagyon. Persze, hogy megvannak a képek. De hát hogyan adhatná el őket? Igaz, hogy Papa sokat elajándékozott közülük, de sohasem adta pénzért a képeit. És ő maga sem válna meg tőlük, hiszen annyi emlék fűzi hozzájuk. A festés volt párja kedves időtöltése, fél élete benne van szeretett vásznaiban. Megértette szegény Szebásztien urat, sajnálta is, de vissza kellett utasítania ajánlatát. A képek nem eladók. Pedig szép összeget kínált értük az úr.

Közéjük telepedett a csönd, mindketten elgondolkodtak, sajnálták magukat és egymást is. Gondolataik elidőztek az öreg festőnél is. A Mama a párjával töltött ötven évre gondolt, közös életükre, a meghittségre, a szeretetre, mely egymás részeivé tette őket. Fél éve eltemette már az ő kedves Öregjét, be kell érnie egy sárga csészével, egy pár papuccsal, egy köpennyel és a kedves képekkel. Ezek a kézzelfogható dolgok, amik maradtak utána. A többi a lelkében van, az emlékeiben.

Az öregúr szomorúan üldögélt, nem volt már mit mondania. Megértette az özvegyet, igazat is adott neki. Csak hát a képek… Annyira szerette volna megkapni őket! Amikor elindult otthonról, eszébe sem jutott, hogy nélkülük tér vissza. Mint ahogyan az sem, hogy idén nem találja már az öreg festőt. Halálának híre nagyon is tudatosította benne saját mulandóságát. Gondolt már erre máskor is, de úgy, mint távoli dologra. Lám, ilyen az, ha elmegy valaki. A festő hátrahagyta képeit. De mi marad őutána?    Nagyot sóhajtott és felállt a karosszékből. Illene már menni. Még egyszer sóvárogva a képre pillantott, amikor hirtelen eszébe jutott valami.

-Legalább megnézhetném mégegyszer a képeket?

A Mama felriadt gondolataiból. Hogyne, persze, nagyon szívesen megmutatja őket. Bementek a másik szobába. Az egyik fal mellett gondosan csomagolva, egymástól kis fadarabokkal elválasztva pihentek a nagy, keretre feszített vásznak, pontosan tizennyolc darab. Közös erővel levettek a szekrény tetejéről három nagy dobozt, abban voltak a kisebbek, különböző méretűek és egy kartonmappa a tusrajzokkal. Leginkább portrék, az ifjú feleségről többnyire, a gyerekről, különböző időszakokból, valóságos képes krónikája a családnak. És persze volt néhány vázlat is, épületekről, furcsa formájú fákról, egyebekről.

Mindet kicsomagolták, nézték, csodálták. Rendre elidőztek mindegyiknél. Ugyanarról a képről mindkettejüknek más-más emlékek jutottak eszükbe. Egyszer csak megszólalt az öregúr:

- Ez az Orsolya zárda, itt tanult Édesanyám!

- Igazán? Én is ebbe az iskolába jártam, igaz, akkor már nem volt zárda!- mondta mosolyogva a Mama.

Sorra kiderült, melyik szállóban laktak az öregúr édesapjáék, amikor megismerkedtek az  édesanyjával, melyik étteremben kérte meg Papa a Mama kezét, melyik házban éltek a francia úr anyai nagyszülei, melyik templomban esküdtek a festőék, melyikben  keresztelték a gyereket, melyik  hídon  szeretett  álldogálni a vizet  nézve a  vén  francia. Egymás szavába vágva beszéltek, izgatottan, hiszen mondanivalójukra már rég nem volt kíváncsi senki. A fiatalok a jelenben élnek és a jövőbe néznek, de ők már csak a múltat fürkészik, újraélik mesélés közben, egymásban hálás hallgatóságra találva, hiszen bizonyos dolgokra, helyekre már csak ők emlékeztek, a város átalakult, az  ifjabb  generáció már  olyannak ismeri, amilyen  most.

Papa képei rég becsukott ajtókat nyitottak ki a két idős ember lelkében. Mama arra gondolt, hogy utoljára akkor érezte magát ilyen gondtalannak és felszabadultnak, amikor még élt az ő drága párja. De mióta ő már nincs itt, csak a gyötrő fájdalom van, és már csak azt várja, hogy véget érjen a kín és fejét végre lehajthassa ő is Mellé, a családi sírba és az ő neve is felkerüljön a kis fehér márványtáblára. Igyekszik nem mutatni érzéseit a család előtt, fia és menye így is túl gyakran látogatja - vigyázunk magára Mamika, ne legyen egyedül. Sokat dolgoznak szegénykék, és akkor még itt van nekik ő is. Pedig ő szeret egyedül lenni, a régi bútorok közt, ahol együtt éltek annyi éven át, régi fényképeket nézegetni, halkan beszélgetni Vele, mintha itt volna és néha csendesen sírdogálni, mert hát még sincs itt. Az unokáknak viszont mindig örül, szereti a pajkos ikreket, akik vidám hangjukkal felverik a ház csöndjét. Jövőre első osztályba mennek, ő felajánlotta a fiának, hogy szívesen elhozza őket az iskolából, meleg ebédet ad nekik, segít a házi feladatokban, amíg a  szülők hazajönnek a  munkából.

Jó, hogy eszébe jutott a család, mert mindjárt jön a  fia az  unokákkal. Rámosolygott az idős franciára. Fél éve nem mosolygott, szinte fáj az arca! Lám, férje itt él a képekben és két embernek szerzett szép napot, emlékeket idéző műveivel. Örömét meg akarta osztani. Hirtelen ötlettől vezérelve kiválasztott hat nagy festményt és vagy tizenöt kisebbet, azokat, amikhez a másik öregnek is fűződnek emlékei. Férje hagyatékának jelentős részét.

- Kedves Szebásztien, segítsen ezeket becsomagolni. Ezeket magának adom. Biztos vagyok benne, hogy a férjem is ezt tenné. Természetesen ajándékba.

Az öreg nagyon meglepődött. Zavarban volt és csak ügyetlenkedett a csomagolásnál. Percenként megköszönte a nem várt ajándékot. Nem is akarta ingyen elfogadni, de az özvegy hajthatatlan volt.

Amikor végeztek a csomagolással, taxit hívtak. A sofőr nagyon rendes ember volt, nem engedte idős utasát cipekedni, inkább levitte ő a képeket az autóba. Addig a két öreg elbúcsúzott egymástól, meghatottan, mint akik tudják, hogy többé nem találkoznak. Az öregúr még egyszer megemelte a kalapját és elindult lefelé a lépcsőn. A fordulónál majdnem feldöntötték a rohanó ikrek, akiket apjuk hiába is próbált utolérni. Nagyon meglepődtek, amikor meglátták Mamát az ajtóban, még könnyes szemmel, de mosolyogva. Az unokák beszáguldottak a szobába, apjuk kiment nagyanyjukkal a konyhába. Kalácsszelés közben aztán a Mama elmesélte fiának a francia úr látogatását. A férfi megdöbbent, gyakorlatias elméje nem tudta felfogni, hogyan utasíthatta vissza anyja azt a szép összeget. Ehelyett odaadta a képeket ingyen. Szinte ingerülten szólt anyjához:

- Nem értem, Mama, hogy gondolta! Ingyen odaadni! Gondolja csak meg, az évek során mennyibe kerültek a vásznak, a festékek! Szegény Papa, Isten nyugtassa, költséges szórakozást választott. Nem mondom, nem festett rosszul, de soha nem keresett a képeivel egy vasat sem. Most végre jött valaki, szép összeget ajánlott a  képekért, erre maga odaadja ajándékba őket. Pedig a pénzből kicserélhette volna az öreg tévét és az ócska hűtőt is. És maradt volna egy kis tartalék is a nyugdíj mellé. Lássa be, nagy butaságot csinált.

Mama megelégelte a kioktatást. Nagyot csalódott fiában. Hát nem ők nevelték ezt a gyereket, ketten Papával? Olyan jó kisfiú volt mindig. Sosem kellett szigor, vagy verés, mindig hatott a szép szó. Tőlük csak szeretetet tanulhatott a gyerek. Nem is volt vele gond sohasem. Jól tanult, rendes, szorgalmas felnőtt lett belőle. Apaként is megállja a helyét, az ikrek rajonganak érte, de hallgatnak is rá. Valami mégsincs jól.  Hol van fia lelkében az a hely, ahol nem pénzben mérik az  értéket?

Magára erőltetett nyugalommal csak ennyit mondott:

- Neked nem jelentenek semmit ezek a képek. Apád rám hagyta őket. Rajta kívül csak nekem meg annak a másik öregnek számítanak. Szemet gyönyörködtetnek, lelket melengetnek, mesélnek, emlékeket ébresztenek. Az emlékeket pedig szívesen megosztom, de nem kereskedem velük. És ne oktass ki engem, kisfiam…

Fia gondterhelten, szó nélkül ment be a szobába. Elgondolkodott. Beszélnie kell a feleségével. Jobban kell vigyázni a Mamára. Mióta Papa elment, annyira megváltozott. Az a legjobb megoldás, ha hozzánk költözik. Nem lehet már egyedül hagyni szegénykét. Egy nap bejön valami idegen és kirámolja a lakást teljesen. Még szerencse, hogy ez csak a festményeket vitte…