Éppen harminc évig tanítottam a debreceni Kölcsey-főiskolán beszédművelést majd beszédtechnikát – előbb az anyanyelvi tanszéken, utóbb pedig a Kommunikáció-és Médiatudományi Intézetben.  Eredetileg egyfajta melléktárgynak, kellemes időtöltésnek tekintettem, később azonban a kommunikáció szak megerősödésével majd létszámbeli gyarapodásával főtárgyammá lett, úgy is mondhatnám: nyakamba szakadt.
A beszédtanítás gyakorlatával és elméletével színjátszó csoportok vezetőjeként már odakerülésem előtt is foglalkoztam. Tanult mesterségem, hiszen 1975-79 között a Színház-és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakán Fischer Sándor tanár úr, későbbi kiegészítő tanulmányaimban pedig Montágh Imre okított e tárgyra, de sokat tanultam atyai barátomtól Wacha Imrétől is, kivel mindmáig szinte heti munkakapcsolatban vagyok. E bő emberöltőnyi idő alatt meglehetős gyakorlatra tettem szert. Stúdiumaimat és felgyűlt tapasztalataimat jól megrostálva, a fennmaradtakat összegyúrva és mindenkori tanítványaimhoz igazítva saját metodikát dolgoztam ki, olyan tematikát és gyakorlatsort állítottam össze, mellyel – hitem szerint – eredményesen dolgozhatunk. Tizennyolc éve foglalkozom rádiósokkal, elsősorban vidéki tudósítókkal, két éve pedig – az MTVA Montágh-testületének megbízásából televíziósokkal is. Mindezeket előrebocsátva érzem magamat felhatalmazva arra, hogy mérleget készítsek beszédbéli állapotunkról. De más is inspirált!

Nemrég döbbentem csak rá, sárguló feljegyzéseimet forgatva, hogy a tárgy iránti elkötelezettségemben a legtöbbet annak köszönhetem, aki nem is tanított: Kodály Zoltánnak. Két éve, mikor Tanár úr születésének 130., halálának pedig 45. évfordulóján reá emlékeztünk, újra elővettem beszédünkkel kapcsolatos, roppant tanulságos írásait. Őt hívom most is segítségül.
 
Éppen hetvenhét évvel ezelőtt tartott Kodály Zoltán egy nagy formátumú, rádióban is elhangzó beszédet „A magyar kiejtés romlásáról”, melyet e tárgyban még három másik követett: 1938-ban a „Vessünk gátat kiejtésünk romlásának!”, majd 1941-ben kettő is a „Jó magyar kiejtés III. versenyének tanulságairól”. Mind a négy beszéd megtalálható az életmű-sorozat Visszatekintés című kötetében, mely az összegyűjtött írásokat, beszédeket, nyilatkozatokat tartalmazza. 1964-ben jelent meg, Kodály írásait Bónis Ferenc rendezte sajtó alá.
Kitűnő zeneszerzőnkről ma már kevesen tudják, hogy szenvedélyes beszédművelő volt. Felesége, már idősebb korában, ezért gyakran feddte is: „Ne lőrinczézzen már annyit, Zoltán!” Nevezett, mármint Lőrincze professzor úr később derűsen említette fel egyik műsorában, hogy ő bizony „megigésedett”.

Kodályt különösen életének második felében foglalkoztatta nagyon beszélt nyelvünk romlása, s talán nem véletlenül, hiszen diákkorában, a Csillag utcai Collegiumban a kitűnő nyelvész, Gombocz Zoltán volt magyarból a szakvezetője. De Gombocz oktatta finnre, franciára és angolra is, fonetikai alapon tanítva, s figyelmeztetve a hanglejtés sajátosságaira minden nyelvben. Tőle látta először Kodály, hogyan lehet a hanglejtést kottával rögzíteni. Azt már együtt állapították meg, hogy „nálunk semmi beszédkultúra, semmi oktatás nincs, sőt a hangzó beszéd alaptörvényei sincsenek tisztázva”. Gombocz nyomán haladva, tudósi tárgyiassággal és művészi szenvedélyességgel ostorozta beszédeiben az idegenszerű fonetikát, a magyartalan hangsúlyozást és hanglejtést, rámutatva arra is, hogyan kényszeríti rá „egy törpe minoritás nyelvszokását a többségre”. Hangsúlyosan foglalkozott beszédünk zenei követelményeivel, s különösen helytelenítette az artikuláció és a ritmus elváltozásait.

E Kodály által vázolt problémakörből a ma is érvényeseket fogom csak kiemelni, s napjaink beszédgyakorlatán bemutatni. Szellemében szeretném újabb jelenségekre is felhívni a figyelmet, melyek oly gyakoriak, hogy már szinte fel sem tűnnek, de ragadnak, mint a nyavalya, s fertőzik, szennyezik beszédkörnyezetünket.
Kodály egyik legfontosabb tétele az, hogy a beszédbeli nyelvhelyesség nem nyelvtani, hanem nyelvszociológiai probléma! Helyes, ami egy nyelvközösség szokásaival megegyezik, helytelen, ami vele ellentétben áll. Gombocz Zoltánt idézve: „… a szociális utánzás esetében (is) nem ritka (eset), hogy a törpe minoritás rákényszeríti nyelvszokását a többségre”. Erre Kodály fájdalmasan jegyzi meg, hogy: „Más, boldogabb országokban a legműveltebbek kiejtése a norma. Ha mi is követnők: rosszul beszélnénk valamennyien”. Azt már én teszem hozzá, hogy ma még sanyarúbb a helyzet, mint volt hetvenhét évvel ezelőtt! A mai magyar szellemi elit, s különösen a médiumokban gyakran szereplő közbeszélők szinte minden területen vétenek a magyar beszéd alapvető szabályai ellen. Most csak felsorolás-szerűen: rosszul hangsúlyoznak, rosszul intonálnak, szétdarabolják a szólamokat, hadarnak vagy motyognak, pattogva vagy leppegve beszélnek, vagyis ritmushibásan, zártan vagy orrhangzósan, szürkén, színtelenül, olykor préselve, vagy össze-vissza kapkodó levegővétellel… E még jócskán bővíthető felsorolásból is kitűnhet, hogy mennyi zenei kifogással éltem! Nyelvünknek ugyanis nemcsak a leírható része van kitéve romlásnak (az nyelvhelyességi probléma!), hanem még inkább ez, a jelekkel nem vagy csupán részben rögzíthető, „csak” hallható része. Véleményem szerint itt - a szöveg- és mondatfonetikai eszközök használatában - a legnagyobb a baj, s e területen a legtöbb a teendőnk!

Miben látta Kodály hetvenhét évvel ezelőtt a romlás okait?
1.    Az idegen beolvadásban (e vélekedését Szekfű Gyula „A faji kérdés és a magyarság” című tanulmányára alapozta).
2.    Az oktatás teljes hiányában. Mint mondta: „Végigjárhatjuk a tizenhat iskolát anélkül, hogy valaha figyelmeztetnének a hibás kiejtésre, s megmutatnák a jót. Sokan beszédhibával mennek végig az életen, holott fiatalkorukban könnyen leszokhattak volna róla.”
3.    Az előzőből következően: „a fórumot ellepik a rosszul beszélők. Tehetik, mert elhalványul az érzék, nincs kritika, nincs kötelező irodalmi kiejtés. A jól beszélők sokan félreálltak, nem kis részben a pár évtizede dühöngő kontraszelekció miatt”.
4.    Az idegen nyelvek térhódításában. „Mindenki, aki kénytelen foglalkozásánál vagy körülményeinél fogva idegen nyelveken olvasni és beszélni, naponta érzi, hogy nemcsak magyar nyelvérzékét, hanem kiejtését is veszélyezteti. … Mennél gyakrabban és sikeresebben állítjuk át beszélő szerveinket idegen nyelvre, annál több kárát vallja magyar kiejtésünk”.
5.    A rengeteg idegenről fordított zenés színműben, operettben, kabaréban. „Az ezekben lépten-nyomon ott éktelenkedő hamis hangsúly, a nyelv természetes dallamával ellenkező dallamvonal bizonyos idő alatt kikezdi a legjobb magyar nyelvérzéket is…”
E tényezők mellett még sok egyébre (szószék, színház, gramofon, rádió) hivatkozik, melyek eredménye az a semleges, ízetlen és színtelen magyar kiejtés, mely művelt középosztályunkat jellemezte – akkor. Érdekeségképpen jegyzem meg, hogy a filmre nem reflektál, pedig a hangosfilm éppen akkoriban kezdett igazán felfutni s elterjedni. (Talán nem járt moziba...) Amit a 30-as, 40-es években elkövettek színészeink a magyar filmekben, az egyszerűen tragikus!  Ezért, Kodály szellemében, utólag nyugodtan a romlás okai közé sorolhatjuk a filmet is.
Első megállapítása, mely az idegen beolvadásra vonatkozik már kevésbé érzékelhető, a többi azonban ma is helytálló, érvényes. Kodály iménti felsorolása (szószék, színház stb.) tovább bővíthető a televízióval, a CD-vel, a videóval, a musical és a pop-rock különböző műfajaival. Ez alkalommal csak az oktatás hiányával szeretnék foglalkozni – vázlatosan.

Ma – akkor, amikor mindenki mindenhol kommunikál, kommunikációról beszél, kommunikációt hiányol vagy dicsér – Magyarországon nincs intézményesített beszédtanítás!  Valaha pedig a szónokok országa voltunk! Egykor a beszédtanítás nálunk is a „hét szabad művészet” egyik tárgya volt, a triviumban, vagyis a háromesztendős alapiskolában tanították. Később, a híres protestáns és katolikus kollégiumok oktatási struktúrájában szintén fontos szerepet töltött be. Az életkori sajátosságokat figyelembe véve minden évfolyamnak volt egy főtárgya. Ismerős, ugye, tanulmányainkból: grammatikai osztály, poétikai osztály, retorikai osztály… Egy egész évet szenteltek a szónoklattannak! Utoljára a szüleink, a fiatalabbaknak pedig a nagy- vagy a dédszülei tanulhattak intézményi keretek között beszédet, mégpedig az elemi iskolában. Beszéd-és értelemgyakorlatok volt a tantárgy neve.
Ma, amikor égető szükségünk volna rá, fájdalmasan hiányzik a magyar oktatási palettáról. Mindössze két felsőfokú intézménytípusban tanítanak hivatásszerűen beszédtechnikát: a hittudományi egyetemeken – bár már ott sem mindenütt! - valamint a Színház-és Filmművészeti Egyetem színész fő-tanszakán. Sehol másutt! Bár, ha Kodály tanát úr feltámadna, még e helyeken is jócskán találna kifogásolni valót…
Tanár szakos hallgatók, leendő jogászok, köztisztviselők, szociális munkások stb. nem részesülnek ilyen kötelező képzésben! Itt-ott hirdetnek ugyan beszédkurzust, fakultatív tárgyként, s indul is, ha van rá elegendő jelentkező, de általában nincs! Tanító-és óvodapedagógus-képző főiskolákon is csak egy fokkal jobb a helyzet! Ott ugyan tanulnak beszédművelést - egy, néhol két félévig - heti egy-két órában, de jobbára elméleti a stúdium, gyakorlatra már alig, egyéni foglalkozásra pedig szinte egyáltalán nem jut idő.
Beszédművelés címszó alatt inkább nyelvtanpótló órákat, jobb esetben nyelvhelyességgel foglalkozó szemináriumokat tartanak a kollégák. Hogy miért? Mert ők sem tanulták! Honnan tudnák? Hol tanulták volna?

Menjünk egy szinttel lejjebb! Középiskoláinkban egy új rendelkezés szerint már be lehetne vezetni a retorika tanítását. De kik tanítsák?  „Retorikát taníthat minden olyan középiskolai tanár, aki egy, e célra szervezett tanfolyamot sikeresen elvégzett.” Ilyen tanfolyammal én még nem találkoztam, ilyen tanfolyamnak indítását, meghirdetését, követelményrendszerét, óra-és vizsgatervét még nem láttam. Bár, az is lehet, hogy csupán figyelmetlen, vagy végzetesen tájékozatlan vagyok. Ennyit a magyar beszédtanítás helyzetéről – még lejjebb most nem mennék… Európában – ahová pedig oly serényen igyekeztünk! – szinte mindenütt tanítanak beszédet, alsó vagy középfokon, mint nálunk, egykoron. Boldogabb helyeken még olyan felsőoktatási intézményekben is, ahol a majdan „humán erőforrással” foglalkozókat oktatják.

Kodály részletes határozati javaslataiból most csak három idevágó pontot idézek:
„3. pont: Tegyünk lépéseket, hogy minden rendű oktatóink kiképzésében a helyes magyar kiejtés az eddigieknél nagyobb figyelemben részesüljön. Ne kaphasson tanításra jogosító oklevelet az, akinek magyar beszéde nem kifogástalan. Nevezetesen:
a) Keressük meg a Magyar Királyi Vallás-és Közoktatásügyi Miniszter Urat, hogy az ügyet fontosságához mérten karolja fel. A közoktatás irányítójának első kötelessége gondoskodni arról, hogy legyenek fölös számban olyanok, akiktől a helyes magyar kiejtést meg lehet tanulni, továbbá minden tanintézetben elegendő idő is jusson a tiszta magyar beszéd ápolására.
b) Keressük meg a Magyar Királyi Honvédelmi Miniszter Urat, kérve, hogy a fennhatósága alá tartozó katonai nevelőintézetekben a magyar nyelv és kiejtés oktatását mennél eredményesebbé tegye.
c) Keressük meg egyetemeinket, kérve őket, hogy – mint ezt a Pázmány Péter Tudományegyetem már megkezdte – fonetikailag iskolázott szakembereket bízzanak meg ez egész egyetemi ifjúság beszédkultúrájának ápolásával. Tartsanak gyakorlati tanfolyamokat a szép beszéd fejlesztésére, a beszédhibák, rossz szokások leküzdésére. Ügyvédi oklevélre pályázni csak ilyen beszédművészeti tanfolyam sikeres elvégzése után lehessen.
d) Keressük meg a tanárképző intézeteket, hogy kötelező, alapos beszédművészeti tanfolyamokat tartsanak a tanárjelöltek számára. A Báró Eötvös József Collegium Igazgatóságát kérjük fel, hogy ezt intézeten belül, saját hatáskörben valósítsa meg.
e) Keressük meg az egyetemeket, hogy tűzzenek ki évenként pályadíjakat a legjobb kiejtésű hallgatók jutalmazására. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Gombocz Zoltán emlékének áldoznék, ha ezt a díjat róla nevezné el.

4. Keressük meg a papnevelő intézeteket azzal a kéréssel, hogy az egyházi szónoklat tanításában az eddigi gyakorlatnál nyomatékosabban fordítsanak figyelmet a szép magyar beszédre.

6.    Keressük meg Pintér Jenő tankerületi főigazgató urat azzal a kéréssel, hogy 1937. februárban kiadott körlevelét, melyben a nyelvhelyesség ápolására hívta fel az iskolákat, egészítse ki a fonetikusan kifogástalan kiejtés érdekében. Szülői értekezleteken kellene a szülőknek megmagyarázni, hogy ha a gyermeket már 3-4 éves korában idegen nyelvre kényszerítik: soha helyesen magyarul beszélni nem fog. Meg lehet tanulni idegen nyelveket, mégpedig tökéletesen, ha 10 éves koron túl fogunk is hozzá.”

Kodály határozati javaslatából azért idéztem betű szerint éppen ezt a három pontot, mert ezek foglalkoznak az oktatással, s a korabeli elnevezések maira cserélésével a program változatlanul érvényes, és akár már holnap benyújtható.
Első két határozati javaslata egyébként az Akadémiával, az 5. pedig a Rádióval foglalkozott – mindkettő változatlanul „beterjeszthető” ma is. Az ügy felkarolásához és végrehajtásához persze olyan személyiségek kellenének, mint a már sokszor idézett Gombocz Zoltán, vagy az imént említett Pintér Jenő!

Most, a magyar nyelv hetének ez évi nyitónapján szomorúan állapíthatjuk meg, hogy beszédbeli állapotunk rosszabb, mint hetvenhét évvel ezelőtt volt. Már akkor is, nem különben az elmúlt évtizedekben Kodály sok-sok szakszerű javaslata süket fülekre talált.
Mit tettek, mit tesznek ma az általa megszólítottak? A Magyar Tudományos Akadémia, a közoktatásügyi, a honvédelmi miniszter, egyetemeink, főiskoláink, egyházaink, a rádió? Egyikük-másikuk sokat, de nem eleget!
Felrázásukhoz s a nemzet lelkiismeretének ébresztéséhez nagyon hiányzik pár Kodály-formátumú, tisztán látó, tisztességes és tiszta beszédű igaz magyar, hogy lőrinczézzen velünk, mert ez a legújabb-kori „törpe minoritás” nagyon nyomul…

A Magyar Rádiónál hosszú ideig, 1975-től 2011-es megszűnéséig működött egy nyelvi bizottság, mely a mindenkori rádióelnök tanácsadó testülete volt. Figyelte és időről-időre véleményezte a közszolgálati adó munkatársainak beszédjét, s elemzéseit írásban is megküldte az érintetteknek. A Magyar Rádióban és Televízióban hosszú ideig nem lehetett mikrofonengedély nélkül megszólalni! Időközben szaporodtak a közszolgálati adók, új televízió- és rádiócsatornák kezdték meg működésüket. Új helyzet állt elő. 2011. január 1-én megalakult a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, az MTVA, melynek feladata a négy közszolgálati médium (Magyar Rádió, Magyar Televízió, Duna Televízió, MTI) koordinációja, munkájuk összehangolása és e közszolgáltató médiumok működésének hatékonyabbá tétele. Az MTVA kebelén belül jött létre nemrégiben a Montágh-testület, melynek már a neve is árulkodó. E grémium mellett működik az a 15 hadra fogható beszédtanárból és egy mozgástanárból álló oktatói kar, melynek én is tagja vagyok. Feladatunk az első frontvonalban, vagyis mikrofonnal a kézben vagy kamera előtt megszólaló kollégák képzése, a kisebb beszédhibák javítása, az orgánum karbantartása, a helyes beszédlégzés és a helyes artikuláció kialakítása. Szeretnénk elérni, hogy a közmédia nyelvi állapota, az ott megszólalók beszédje minta legyen újra a köznyelvi beszélők számára!



(Elhangzott 2014. április 16-án, Szombathelyen, a megyeháza dísztermében, a Magyar Nyelv Hete programsorozat országos megnyitóján.)