Gyermekkoromban nagymamám
gyakran így fohaszkodott:
Szent István segíts...
nem tudom mire gondolhatott.
A fekete kenyérre? A nincsre?
A falakon belüli suttogásra?
Sejtem, az fájt neki, hogy
veszélyben volt a magyarsága.
Az igazi nagy fenyegetést
ő szegény már meg sem érte,
porhüvelyéből kiszabadulva
sietett a szent király elébe
elpanaszolni a sok háborút, bajt,
az elvesztett társat, gyermeket
és minden nyomorúságot.
Amíg élt másokért rettegett.
Minden magyarnak földi anyja volt,
a Boldogasszonnyal szövetkezett,
rokonságban állt Szent Istvánnal
ki magasan állt minden szent felett,
és néha-néha hallani véltem
hogy rózsafüzérrel kezében szólt

"szenteltessék meg a te neved,
add, hogy ne éljünk idegen kenyéren.
Jöjjön el a Te országod, miképpen
István királyunk idején volt, úgy legyen."

2020. augusztus 20