Én étkem, én étkem, jajdepocsék étkem...

Volt idő, amikor az állomási büfé napi kínálata is lázba hozott: pacalleves, utána népi kolbász (kürnác populár, vagyis národnájá kalbászá) dús paszulyfőzelékben. De az idő kimossa az emberből a jó iránti vonzódást. Nincs az az étlap, amelynek kínálatától izgalomba jönnék.
Az előételek puszta felsorolása méla undort kelt szívemben. Az efféléktől, mint udvarhelyszéki húskrém, tavaszi hústekercs, körömpörkölt, sertésoldalas lesütve (fűszeresen vagy pláne fokhagymásan, pfúj!), borsos rostélyos, tojással töltött fasírt, rántott csirke, tejfölös csirkepörkölt, lecsós sertéskaraj, kacsa lesütve, majonézes padlizsánkrém, házi májpástétom, vagy pláne töltött káposzta, töltött dagadó – olyan utálkozás fog el, hogy ha nem szégyellném, azonnal kirohannék, és kiadnám magamból a még el sem fogyasztott finomságot. Valahogy a levesek sem tudnak magukkal ragadni. Az olyanok, mint a szabógallérleves, a lucskos káposzta, a tárkonyos leves vagy pláne a parasztcsorba, aztán a korhelyleves: a hetedik mennyországba röpítettek ifjúkoromban. Manapság fintorgok az egreslétől, a salátás paszulytól, a karalábélevestől, de még a köménymag-, a zölpaszuly-, sőt az újházi tyúkhúsleves gondolata is azonnali émelyt provokál.
A főételek egyenesen elriasztanak. Ellenállhatatlan menekülési kényszer fog el például az erdélyi rablóhústól, a rókagombapörkölttől; szaladni szeretnék a birkapörkölttől, a berbécstokánytól, a sajttal-sonkával töltött pulykamell-filétől; utálattal tölt el a rántott velő, határozott ellenszenvet érzek a mustárral pácolt fokhagymás flekken iránt; irritál a sertésborda erdélyi gombamártásban, pláne sonkás-sajtos-csemegeuborkás töltelékkel töltve; averziót keltenek a rozmaringos báránycomb-szeletek; eszméletlenül irtózom a kemencében sült csülöktől, párolt káposztával, hagymásburgonyával!
És a savanyúságok! Égig nyúlik a képem a cukros salátától, elfacsarodik a szám a kovászos uborkától, kiráz a hideg a fokhagymaöntettől, a muzsgyéjtól. Búskomor leszek az édességektől, engem a csörögefánkkal ki lehet kergetni az Istenszékére, a hájas tésztától rózsahimlőt kapok, a kürtőskalács tartós idegkimerültsáéget okoz, az ordás palacsinta nyomán jövőlátó vízióim támadnak, az áfonyás palacsintától üknagyapám jelenik meg csákánnyal kezében, egy pennsylvaniai rézbánya bejáratánál.
A boldog időkben nem is ettem, nem is csak magamhoz vettem a táplálékot, nem csupán éhségemet csillapítottam, nem egyszerűen jóllaktam – hanem felfaltam a kaját, zabáltam, mint az állat, megpakoltam a szomorút, belaktam, beburkoltam, belakmároztam, úgy jóllaktam, mint a duda. (Persze nem a felsorolt úri étkek szerepeltek mindennapi étrendemben.)
Milyen az ember; mire megengedhetne ezt-azt magának, kiderül, hogy már szinte semmit sem engedhet meg magának. Úgyhogy a fóbiám teljességgel indokolt, ha szabad így mondanom: direkte kultiválom. Lelki konfliktusom, belviszályom, aggodalmam, szívfájdalmam, búskomorságom, gyógyíthatatlanná fokozódó depresszióm onnan ered, hogy nem élvezhetem tetszés szerint az életet – gyomor, bendő, bél, zúza kisebbségbe szorult; mert folyton attól félek, hogy a hátam mögött kövérnek, túlsúlyosnak, csupahájnak, bálnazsírdúsnak, szupertelített, -szaturált haspóknak titulálnak öntelt, nagyképű, beképzelt, felfuvalkodott, pimasz, pökhendi jóakaróim...
Trendi szóval, vásárhelyiesen mondva: oltári remuskálásom van.
Alig várom, hogy valami istenhátamögötti faluba küldjenek riportozni, ahol a jegyzetelés, hangfelvétel stb. után a tisztelt riportalany felesége, a pirospozsgás, tenyeres-talpas háziasszony kétségbeesve tördeli kezeit, mondván: – Bocsánatot kérek, hogy ilyen felkészületlenül fogadjuk, nincs a háznál csak egy kis tavalyi szalonna, némi izzadmányos füstölt kolbász; szerencsére, mintha normára tennék, úgy tojnak a tyúkok; mindjárt rittyentek egy tojásos rántottát. És éppen most a legfinomabb a kovászos uborkám. Amíg rántottáznak, gyorsan kitekerem két kakócának a nyakát, és olyan csirkepaprikást készítek, hogy mind a tíz ujjukat megnyalják utána a riporter urak...
A gazda pedig leballag a pincébe, és két harmatos oldalú kancsóval tér vissza. Pironkodik, hogy csak kétfajta a bora: fehér és piros. Hogy ne unjuk el, fölváltva kóstolgatjuk.
Ebéd után aztán elmesélem neki, mennyire kárhoztatom az egészségtelen táplálkozást, mily mélyen elítélem telezsák embertársaimat, akikről folyik le kétfelől a háj –, mert nem elég nekik a sok randa kaja, ráadásul sört vedelnek hozzá, amitől őrizzen meg – önkéntes munkában – Szent Orbán: a szőlő s a bor s a jóétkű és cúgos torkú magyarok nagyrabecsült, (pince)mélyen tisztelt, (nótába) imádott kedves és örökös védelmezője!
bolonidomokos@gmail.com