Az idős férfi inkontinenciája miatt rögtönzött pihenőt kellett tartani. A fia és a menye a borvízforrás melletti teraszon kávézott, nézték a reggeli órában szépen duzzadó forgalmat, és elrévülten fújták a füstöt. Egyikőjük sem képes lemondani a dohányzásról, és ez némileg még összetartja őket.  

Az idős férfi csoszogva tért vissza a kocsihoz, beült valahogy, majd elkérte az unoka laptopját, egy kis sajtószemle céljából. A kamaszfiú kelletlenül adta oda. Nem szívesen jött el otthonról, társasága a víkenden pancsolgat, ő pedig kénytelen a felnőttekkel, az „ősökkel” tölteni a napot. Mennek majálisozni falura. Vagyis nagyapához, aki ezidáig a vendégük volt, de immár elege lett a tömbházlakás börtönéből.

Viszont annyira rákapott a számítógépezésre, hogy reggelenként, amint unokája kihúzza a lábát, elindul az iskolába, máris bekapcsolja a gépet, és aztán délig vidoran kalandozik a világhálón.

De a szeme nem bírja a strapát, egy-két órányi szórakozást követően groteszk táncot lejtő póklábak figyelmeztik a bajra: szürkehályog homálylik a láthatáron.

A laptopon nehezebben igazodik el, folyton félreolvassa az újságcikkek címét. – Na hallj oda, te Péter – szörnyülködik. – Azt írja itt, hogy Leállítanák a prostitúciót...

– Restitúciót, tata! – javítja ki az unoka.

– Na hallj oda, te Péter! – kezdi megint. – Kádár János a Magyar Köztársaság elnöke! Hát mi történik itt? Visszaforgatják az idő kerekét?!

– Magyarország elnöke – javítja ki az unoka. De az öreg nem hagyja abba.

– Azt írja itt, hogy felavatták Erdély első kertészmúzeumát. Hát minek kell a kertészeknek múzeum?

– Az nem kertész-, tata, hanem cserkész-múzeum. – Az unoka hangjába most már türelmetlenség vegyül.

– Te Péter, te. Miért írja itt, hogy létrejött az Emberi erőforrások Misztériuma?

– Az nem misztérium, tata, hanem minisztérium.

– Jé, csakugyan. De miért áll itt az, hogy A kommunisták esete a magyar sajttal. Mi közük van a kommunistáknak ehhez a kiváló tejtermékhez?

Erre már közelebb hajol Péter is. – Jaj, tata, ezt is félreolvastad. Nem a kommunisták bajlódnak a magyar sajttal, hanem a Communitas Alapítvány a sajtóval. Nem is tudom, miért kínlódom itt veled, hiszen szándékosan szórakozol, miközben engem megöl az unalom.

– Rendben, rendben – békítgeti az öreg. – Mindjárt abbahagyom, csak még ezt az egyet hallgasd meg: Ősztől jöhet az iskolai unikornis. Hát nem csodálatos? Bevezetik az egyszarvú használatát az iskolákban...

– Na jól van, tata, nekem ebből elég – fakad ki az unoka. – Én akkor sem hordok egyenruhát, ha rinocérosz bőrből varrják.

Azzal kiszáll a kocsiból, és a Lobogó forráshoz lép. Az öreg becsukja a laptopot, sajnálkozva néz utána. A forrásnál csak néhányan lézengnek, egy atyafi azonban legalább tíz darab méretes palackkal vár sorára. Aki közel lakik, akár több hétre is „bespejzolhat” a finom homoródi borvízből.

Péter is belekóstol, aztán az árusok standjait szemlézi unott tekintettel; ám egyszercsak egy mosolygós leányzó mellett találja magát. Az öreg attól kezdve semmi másra nem kíváncsi, csak arra: miként ismerkednek, udvarolnak a mai fiatalok.      

Szó mi szó, nem sokat tud meg, onnan, a hátsó ülésről. Mintha némafilmet nézne. Annyit lát, hogy Péter meglehetősen sután odaszól a lánynak, az pimaszul elhúzza a száját, majd hirtelen ötlettel fölkap a bóvliárus standjáról egy piros cowboykalapot, és a fejére illeszti. Péter pedig, mintha direkt ezért volna ott, előkapja okos telefonját, és lefotózza a bájos pásztorlánykát. Aztán ő maga is megkalaposodik, és most a lány pattintgatja a saját mobilját –, szóval fényképeződnek, mintha gyerekkoruk óta ismernék egymást.

Nagyjából ennyi. A szülők befejezik a kávézást, cigizést, otthagyják a teraszt, közelednek a kocsihoz. Nem kell integetniük, Péter azonnal indul. A lány visszadja a kalapokat az árusnak.

Búcsúképp cinkosan hunyorintva csapják össze tenyerüket.

–  Ügyes fruska – jegyzi meg nagyapa, miután mindenki elfoglalta helyét az autóban. – Hogy hívják?

– Mit tudom én – vonja meg a vállát a fiú.

– S hát hová való?

– Fogalmam sincs – jön a közömbös válasz.

– Isték! – fortyan fel az öreg. – Hát akkor nem is lesz folytatása ennek a szerencsés találkozásnak?

– Mért ne lehetne?

– Hát ha annyit sem tudtok egymásról, kik vagytok, mik vagytok...

– Ja. Majd csak kiderül.

– Hogyan?

– Ne szívass, tata. Kirakjuk a fotókat a netre. A fészbukra, s úgy.

Az öreg sokáig emésztgeti az infót. Nagy sokára ismét megszólal.

– S akkor hogy lesz ebből kapcsolat? Én azt hittem, ez afféle izé: szerelem, első látásra. Jól gondoltam?

– Hát saccnak sacc – bólint Péter. Aztán visszakérdez. – Mi az, hogy fruska? Valami népi mondás, a legénykorodból?

– Olyasféle – bólint az öreg. – Mintha azt mondanád, hogy csajszi.

– Akkor oké. Ha összejön a buli, egyszer majd bemutatom neked. Apa ideadja a kocsit, és kijövünk hozzád.

– Piros pünkösd napján – tromfol az öreg.

De Péter nem figyel. Éppen integet valakinek; de mintha nem az a lány volna. Hanem egy másik. Egy teljesen szöszke jelenség.

Az öreg elképedve nézi, aztán lopva az unoka felé fordul. Hadd látom azt a csélcsap képét: nem pirul belé, hogy alig vált el az egyiktől, és máris a másikkal flörtöl?!...

Péternek a szeme sem rebben.

Az öregember elismerő tisztelettel fordul vissza. Rám ütött ez, az én tempóm, nyugtázza büszkén.

Az ujjain számolgatja valamikori piros pántlikás szép szeretőit.

Aztán a kocsi ringásában csendesen elnyomja a buzgóság. Két orcája hegye bazsarózsa-piros, mint hajdani székelyharisnyás, ezerráncú csizmás, fehéringes-fekete lajbis, árvalányhaj-bokrétás kalapos, pödört bajszú –  boldog emlékezetű, kacros-bicskás legénykorában.