Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

 

Úgy szökdösött a szívem a mellkasomban, mint a kicsi kecskeolló a tavaszi réten, ahogy kezdett a táj ismerőssé válni. Olyan ismerősé, mint akit már rég az ideje nem láttunk, s most elénk bukkan.

Nem váratlanul, de mégis valahogy hirtelen.

Amíg a szürke aszfalton száguldottam, nem láttam semmit a vidékből, se fákat-bokrokat, se hegyet, se völgyet, de amint a sírülőnél elhagytam a köves utat, minden megváltozott körülöttem. Rám köszöntek a bólogató fűzek, s a fehér törzsű nyírfák, társamul szegődött a sziklás mederben csörgedező patak, s düledező kerítések kísértek.

Minden régi ismerősként vett körül. Még a kerekek által felvert por is.

De ennél közelebbi ismerősökre áhítoztam. Alig vártam, hogy a szemembe tűnjenek a dús lombú vadgesztenyefák a faluvégen, az óriásira nőtt diófa a jegyző háza előtt, a meghitt házak sora. Legerősebben mégis az iskolát kívántam látni, s szomszédjában a paplakot, meg persze a templom égbeszökő tornyát.

Mennyi kedves emléket idéz fel gondolatom a gyermekkorom napsugaras idejéből!

Vár rám a hegyoldal sűrű erdeje, s csúcson őrt álló komor fenyők. Vár a sok vidám hancúrozást, hitványkodást látott libalegelő ott a patak túlsó partján!

Az emberek is bizton várnak, akikkel együtt voltunk jóban-rosszban. Hát, már aki megmaradt, s itthon maradott. Mert tudom, sokan elmentek távoli vidékekre, külországokba, s meg is haltak jó néhányan. Az itthon maradottak majd csodálkoznak, milyen úriasan érkezem, saját kocsival! Ez a gondolat is átfutotta az eszemet, s megszégyelltem magamat – az érkezés ünnepi hangulatához nem illő gondolatok mián. De azért mégis csak kicsit büszke voltam magamra. Aztán elképzeltem, milyen jókat beszélgetünk, bölcselkedünk, hágyárszkodunk majd este a kocsma különszobájában.

Nagy lendülettel megfordultam a templom előtti téren, a kút körül. Az a szivattyús, ártézi kút a beton vályúval, az volt még egy nevezetes hely! A vályú szélén el lehetett üldögélni egész nap, amíg meg nem jöttek a csordából a tehenek inni. Akkor aztán haza kellett mennie mindnek, mert jött az esti fejés, és a munka az istálló körül. Abból nem lehetett kimaradni!

Már ahogy az első házak feltűntek, valami rossz érzés kerített hatalmába, mint a hitványkodó gyermeket, ha rajtakapják. Nem értettem az okát, de ahogy a templom előtt megállva, kiszálltam a kocsiból, megértettem, hogy nem én követtem el valami megbocsáthatatlant, hanem faluval, a tájjal történt meg a visszahozhatatlan - elszállt felette az idő!

A házak mind apró, kunyhókká törpültek, a templom falán foszlik a vakolat, s a tetőt fedő bádogot, mint valami gyászlobogót lengeti a szél. Az iskola épülete szinte romos, a paplak ablakai vakon merednek a világba – nincs rajtuk függöny, se sötétítő. A sok betört ablakszem elhagyottságot sugallt.

Félve közeledtem az öreg épülethez. Az ajtó zárva, s a kopogtatásra senki sem jött elő. A szomszédból, vagy honnan egy fogatlan vénasszony került hirtelen elő, s rám ripakodott:

- Mit akar? Kit keres?

- Jó napot kívánok! – udvariaskodtam. – A tisztelendő urat keresem, Tamás atya utódját.

- A plébános úr már tíz is megvan, hogy meghalt. Nyugodjék békében!

Így szólva keresztet vetett, és mintha megenyhülni látszott volna.

- Nincs nekünk papunk! – keseredett meg a hangja – Nagyfaluból jár át misét tartani az ottani plébános. Szombat délután, mert még van rajtunk kívül három másik szórványa is.

- Szórvány? – szakadt ki a döbbenet belőlem, s könny áztatta el a szememet.

Mintha a napfény is elsötétült volna, mintha viharfelhők gyülekeznének a fejem felett. Ijedten néztem szét magam körül, és megláttam a kopasz hegyoldalt, melyet gyerekkoromban sűrű erdő borított. Az erdő eltűnt, és a tetőn őrt álló fenyők is odalettek. Csak az esővíz mosta árkok borozdái meredtek rám kicsúfolva kedves emlékeimet.

Szórvány – ízlelgettem a rettenetes szót. Hogy lehet? Hogy létezhet? Gyerekkoromban vasárnaponként tele volt a templom hívekkel a misén, és még hétköznapokon is tartott Tamás atya hajnali misét. Elvárták. S most szórvány!

Ahogy a tekintetem tovasiklott, felfedeztem az új házakat. Egyemeletes, egyforma faházak – fenyőrönkökből. Nyolcat számoltam össze, s mind a patak túlsó partján, a libalegelő helyén.

- Milyen házak azok ott ahajt? – kérdeztem a nénét.

- Városi emberek hozatták Csomafalváról.  Rönkszállító autó hozta a megszámozott gerendákat, és helyben építették fel a házakat. Csak csudáltuk mind!

- Jó ez?

- Hááát, a bótosnak biztos! Meg két, három gazdának.

- Ezt hogy érti, Kati nén’?

- Honnan tudod a nevemet? Nézz csak rám! Hát persze, te Márton tanító úr fia vagy!

- Hát, megismert Kati nén’?

- Meg.

- Hogy is van ezekkel a városi népekkel? – térítettem vissza a beszéd fonalát a nyaraló-házakhoz.

- Az csak úgy, hogy péntek-szombat megérkeznek, s mindjárt jönnek le Zsigához a bótoshoz, meg a Félkarúhoz, a fogadóba. Pedig annyi mindennel érkeznek, hogy azt hinnéd, egész évre itt maradnak. Mégis viszket a pénz a markukban.

- És a gazdákkal mi a helyzet? Mi a jó nekik ebben?

- Tudod fiam, amióta ezek ide járnak, újra vannak tehenek a faluban. Öt is. Veszik a friss tejet, túrót, vajat. Az mondják, hogy dió, vagy bió, s úgy lelkesednek, mint Jani az első csók után.

Ezen megint volt mit keseregjek. Öt tehén? Mikor még ott hitványkodtam én is a templomkertben, akkoriban száznál is több volt, hogy alig fértek az itatóvályúhoz estelente…

A tanító úrról meg még nem is szóltam, aki a feleségével együtt próbálja magasba emelni a kultúra zászlaját az elemi iskolát szolgálva, mind a tizenkét tanulójával. Kesergett, hogy mikor fiatalon ide került egy tizenöt tanerőt foglalkoztató nyolcosztályos iskola fogadta, s most alig van gyerek. Emésztettem a hallottakat, s hallgattunk egy verset, majd a tanító úr tovább állott, nekünk hagyva a benne felgyülemlett keserűséget. Azért láttam, neki is maradott belőle elegendő!

Így aztán, az én mostani vidáman induló érkezésem is szomorúságba váltott, bár elgondolkoztam azon, amit Kati nén’ mondott a hétvégi városi népekről, meg a gazdákról.

Megtekintések: 123

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Április 19, 2017, 9:59pm

Köszönöm, Hédi a kedves szavaidat!!!

Hozzászólt Bige hedvig Noémi Április 19, 2017, 8:20pm
Olyan szépen írsz mintha festene a festő egy szép tájképet.
Hozzászólt Lengyel József Április 15, 2017, 7:34pm
Nagyon szívesen,Szabolcs!
Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Április 13, 2017, 6:49pm

Köszönöm, Jocó a hozzámászólásodat!

Hozzászólt Dr. Bige Szabolcs Csaba Április 13, 2017, 6:48pm

Kedves Terike! A kép egy kis faluban készült a Nyárád és Kis-Küküllő mente között. Szentsimon a neve, de a helybeliek Szentsimódnak ejtik. Kérdeztem, miért. "Mert jómódban élünk" - válaszolták. Jelenen kilencvenen lakják.

Hozzászólt Lengyel József Április 12, 2017, 7:12pm
Nagyon szép visszaemlékezzés,nagyon tetszett,ratulálok!
Hozzászólt Bartha Terike(szül.Gellér Terike Április 12, 2017, 5:00pm

Meghatóan szép! A mellékelt kép hol készült? Egy ilyen házban éltem valamikor. Még a tartóoszlopok mintázata, a deszkázat is ilyen volt, csak zöldre festve. Üdvözlöm, doktor Úr, és minden jót kívánok!

 

Hogyan segíthetsz?

vagy

vagy

PayPal és bankkártya

 vagy

adományozok


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2019   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek