Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Kegyes volt hozzám a sors. Olyan iskolákba járhattam, hogy mindegyik párját ritkította. Mert mire is számíthatott egy falusi kisgyermek Szatmárban, az Isten háta mögött, az ötvenes évek közepén? Ha hatéves koromig nagy ritkán ki is mozdultam a faluból, szüleim vittek magukkal világot látni a közeli Mátészalkára vagy a messzi Debrecenbe. Előbbiben sérvvel majd mandulával műtöttek, a nagyvárosban meg távoli rokonaim simogató szeretetét élvezhettem néhány napig.
Az iskola aztán helyembe hozta a világot! Kaput nyitott mindenféle csodás ismeretekre. De kiváló tanítóim-tanáraim javát is hozzánk sodorta a történelem. A hatalmas, még Klebelsberg Kuno idejében épült általános iskola igazgatója a „kis magyar világban” Székelyföldön volt gimnáziumigazgató, de mivel az idők fordultával újra Romániában találta magát Észak-Erdély, távoznia kellett, mert nem tette le a hűségesküt Mihály királyra. Repatriált, ahogyan ezt akkor a tájékozottabb felnőttek mondták.
Elsős tanítóm, Micike néni olyan kicsike volt, hogy csak egy-két fejjel nőtte túl növendékeit. Kemény kézzel s időnként csípős taslikkal igazgatta majd’ negyven fős fiúosztályát. Szigorúsága oly közismert volt, hogy még hason korú fia is jó előre figyelmeztette összes barátját, nehogy anyukája keze alá kerüljenek, mert akkor lesz nemulass. Néhányan át is könyörögték (szüleikkel átkérették) magukat másik osztályba. Kiváló tanító-nevelő munkájáért Micike néni aztán nemsokára magas kormánykitüntetésben részesült.
Jó szívvel emlékszem arra a két Pestről kiebrudalt apácára is, kik tanítórendjük feloszlatása után kerültek a keleti végekre - immár állami státusba. Margit néni hegedülni tanított (akkoriban zeneiskoláról arrafelé még nem is álmodtak), s elsősorban fiúk jártak hozzá, mert a lányokat inkább klimpíroztatták. A húga, Lilianna lebilincselően érdekes történeteket mesélt nekünk Árpád apánkról, igazságos Mátyásról, meg Rákócziról, kinek egyébként is nagy kultusza volt a településen, mivel az valaha a Nagyságos Fejedelem egyik uradalmi központja volt.


Felsőben aztán tovább színesedett a paletta! Énektanárunk, egykori Kodály-tanítvány, büntetésből került hozzánk, mert katolikus lévén kántorizált a szomszéd faluban. A Mester nyomában járva ő is sok népdalt gyűjtött, kis kötetkében ki is adta (Szól a figemadár), az iskolában énekkart, zenekart szervezett, s nem ritkán 80-100 fős létszámmal szerepeltünk a környékbeli kulturális szemléken. Rendkívül tehetséges rajztanárunk, mivel kulákfiú volt, csak itt, a szülőfalujában kaphatott állást, hasonlóképp a szintén osztályidegen számtantanár társához. Rajzórái, különösen a szabadba kitelepedve, mindig élményszámba mentek. Testnevelőnk, egykori cserkészparancsnok, rendre, kitartásra és katonás fegyelemre szoktatott bennünket. Az általa szervezett-rendezett iskolai tornaünnepély mindig nagy esemény volt, melyre kivonult a falu apraja-nagyja. Szólnom kell még azokról a képesítés nélküli lányokról, akiknek (a szülők múltbéli vagy ’56-os „dolgai” miatt) nem jutott hely egyetlen egyetem vagy főiskola nappali tagozatán sem. Hetedikes „tanárnénimnek”, az alig 7-8 évvel idősebb Papp Enikőnek köszönhetem például, hogy később magyarszakos lettem. Csak úgy dagadt keblem a büszkeségtől, mikor minden osztály előtt felolvasta A kuruc táborban című „opusomat”, hozzátéve, hogy „na, ilyen dolgozatot kellene írni mindenkinek”! Végül ki ne hagyjuk a sorból a gondnok bácsit, járásunk egykori szolgabíráját, aki olyan rendet tartott az iskolában, hogy abban még a szigorú felsőbbség sem talált soha hibát. Más, itt most meg nem nevezett tanáraim is kiváló pedagógusok voltak, s nemcsak az iskolában tanítottak-neveltek példaszerűen, de a faluközösség életének is meghatározó személyiségei voltak. Talán nem véletlen, hogy a megyeszékhely akkoriban induló tanárképző főiskolájára innen, Nagyecsedről hívtak meg oktatónak több nevelőt - közülük ketten tanszékvezetésig vitték! Ma egykori énektanárom, Dancs Lajos nevét viseli első alma materem.


Az általános végeztével szüleim a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába írattak. Nem volt minden kockázat nélküli vállalkozás ez a Kádár-rendszer legkeményebb éveiben. Az egyetlen református iskola volt akkoriban az országban, mivel a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a többit államosították. A Kollégiumban szigorú szemek vigyázták az elsős kisdiákot, a falakról protestáns erdélyi fejedelmek, híres reformátorok s a magyar irodalom nagyjai néztek le rám. Reggelente, mikor felébredtem, az emeletes ágyból első pillantásom mindig Kölcsey egykori lakóházára esett. Később sietős kezek bontották le, helyén egy ideig Lenin szobra terpeszkedett, utóbb meg egy kezdetleges napóra mutatta a tűnő időt. Kemény iskola volt a Péterfia utcai gimnázium. Tanáraink nagy része már a múlt rendszerben is ott tanított. Nem engedtek az egykor volt színvonalból, sokat követeltek, de szeretetteljes szigorral oktattak, neveltek. Aki nem tudott vagy nem akart megfelelni elvárásaiknak, előbb-utóbb kikopott. Így aztán az induló 36 fős elsőosztályból negyedikre tizenhatan maradtunk – az ilyen-olyan okokból időközben hozzánk érkezettekkel együtt végül huszonketten érettségiztünk.
Második osztályfőnökünk, Koppányi Mária dupla doktorátussal rendelkezett, s már 64 éves volt, mikor második után átvett bennünket az előző, fiatal kollegától, aki ugyan kiváló szakember volt, de életvitele nem illett a Kollégium szellemiségéhez. Mária néni nagy idők tanúja volt! Az államosítás előtt a Dóczi Intézet internátusigazgatója, Szabó Magda tanártársa, s még régebben – az oral history szerint – Tóth Árpád szerelme volt. Bent lakott a Kollégiumban, mivel elvették egykori házukat, szerény szolgálati lakásban élt együtt idős édesanyjával és beteg testvérével. Minden tanítványára figyelt, a valamiben tehetségeseket külön is számon tartotta és segítette. Tudta rólam, hogy az irodalom szerelmese meg nagy Erdély-rajongó vagyok. Nyári szünet előtt magához hívatott, hogy mik az idei terveim, s hogy hova készülök. Címekkel, nevekkel szerelt fel, támaszpontokat jelölt ki számomra, meg ajánlóleveleket írt. Így aztán volt olyan nyár, hogy kézről-kézre adtak tanítók, lelkészek, mind-mind egykori kollégisták, s úgy jártam be fél Erdélyt, hogy a zsebpénzemből még a maradt is.
Művészettörténet tanárunk, aki a kis magyar világban mások mellett Kányádi Sándor osztályfőnöke is volt Székelyudvarhelyen, a kultúra, a művészetek szeretetére nevelt bennünket. Az audiovizuális oktatás módszereit még ki sem találták a magyar pedagógia tudós művelői, tanár úr már évtizedek óta úgy tanított. Episzkóppal saját készítésű fényképfelvételeket vetített a reneszánsz itáliai emlékeiről, alatta halkan Palestrina zenéje szólt, s közben Petrarcatól meg Tassotól idézett. Mint később megtudtuk, délutánonként művészettörténetet tanított az egyetemen, és ugyanazt adta le hallgatóinak, mit délelőtt nekünk, gimnazistáknak. Ő volt az önképzőkör tanárelnöke is, hol irodalmi ismereteimet bővíthettem és versmondóképességemet fejleszthettem.
A históriában való jártasságot a „kopaszok bandája” (Big Bill, Juno és Piki – ahogyan a diákok emlegették a tar triászt) történész tagjának, dr. Szabó Lászlónak köszönhetem. Kronológiai-topográfiai ismereteim azóta sem koptak, mint ahogyan a történelem rejtelmeiben eligazodni is Bill tanított meg. Különleges módszerét mindmáig változatlan sikerrel alkalmazom.


Érettségi után színi pályára készültem, de a felvételin már az első rostavizsgán kiszórtak (rákövetkező évben meg a másodikon). Lassan rájöttem, hogy elegendő tehetség vagy kitartás nélkül ez bizony nem megy, meg enyhén raccsoltam is még akkoriban, módosítottam hát pályaképemen. Magyar-történelem szakos tanár leszek – határoztam el. Egyházi iskolából (ideológiai okokból) akkoriban még nehezen lehetett bejutni e szakpárra, előbb bizonyítanunk kellett a rátermettséget.
Képesítés nélküli nevelőnek szegődtem a téglási nevelőotthonba, hol annyira megszerettem e hivatást, hogy a következő esztendőben már tanárképző főiskolára jelentkeztem Egerbe, mégpedig levelező tagozatra. Eltartottak eddig a szüleim, nem csekély erőfeszítéssel, most már a saját lábamra állok – gondoltam. Ősszel Püspökladányba helyezett a megyei oktatásügy. Tanítottam és tanultam, közben színjátszócsoportot szerveztem és vezettem, mégpedig egyre eredményesebben. Főiskolai tanulmányaimat nem ítéltem túl nehéznek (a református gimnázium kitűnő alapokat adott), csupán a marxista tárgyakkal meg a finnugor nyelvrokonság kötelező szajkózásával álltam hadilábon. Később nem is tanítottam nyelvtant, mindig csak olyan munkakört vállaltam, hol a finnugrálást elkerülhettem. Már a diplomaszerzés előtti évben országos sikert és ismertséget szerzetem színjátszóimmal! Bejutottunk a Ki, Mit, Tud? televíziós döntőjébe, hol az irodalmi színpadok kategóriájában második helyezést értünk el. Ezen felbuzdulva újra elővettem színművészetis terveimet, de mivel a színészkarról már kiöregedtem (24 év volt ugyanis a felső korhatár), más szakok között kezdtem keresgélni. Akkor indult másodjára a színházelmélet, egyfajta tudósképzés, hová eleve csak egyetemi-főiskolai diplomával meg színházi, vagy jelentős amatőr színházi múlttal rendelkezők jelentkezhettek. Ezt éppen nekem találták ki – gondoltam. Jelentkeztem s felvettek! Nem sok boldogabb ember szaladgált nálam akkoriban kis hazánkban. Ahhoz már hozzászoktam, hogy munka mellett tanulok, de ez a stúdium igencsak lekötötte minden időmet és energiámat. Hozzá kellett szoknom az ezer oldalakhoz meg az állandó színházba járáshoz. Volt olyan évad, hogy 78 élő színházi előadást láttam, s ebből nem volt két egyforma.
Hát ez egy szabályos autogramgyűjtemény! - kiáltott fel legutóbb leányom, kopott indexemben lapozgatva. Igen, a magyar színházi szakma akkori legjobbjai s a drámairodalom kiváló tudósai voltak tanáraink (Elbert János, Fischer Sándor, Fövény Lászlóné, Gyárfás Miklós, Hegedüs Géza, Lengyel György, Kéri Elemér, Kőszegi János, Major Tamás, Mikó Krisztina, Nagy Péter, Nemes Károly, Osztovits Levente, Petrovics Emil, Szinte Gábor, Ungvári Tamás). Ez a stúdium volt tanulmányaim megkoronázása!
Évfolyamtársaim közül mindenki vitte valamire: színházigazgatók, rendezők, színészek, dramaturgok, kritikusok, szerkesztők, magasrangú minisztériumi tisztviselők lettek – mára már mindenféle címek, rangok, díjak, kitüntetések birtokosai.
Magam megmaradtam tanárnak, igaz, magasabb szinten, mint elébb. 29 évig voltam oktató Debrecenben, a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán, de vendégtanárként más egyetemeken és főiskolákon is tanítottam. Egy ideig a rendezéssel sem hagytam fel, még egy gyermekopera ősbemutatója is fűződik a nevemhez (Csenki Imre-Vargha Balázs: A tücsök és a hangyák).


Így, „hetvenfelé, hazafelé”, ha visszagondolok alma matereimre, elmondhatom, hogy kegyes volt hozzám az Úr! Kézen fogva vezetett a kijelölt pályán, ha botlottam felsegített, ha lankadtam erősített, ha meg csüggedtem, bátorított. Soli Deo Gloria!
2019.

Megtekintések: 8

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével adományozok


átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek