Magam nem írok verset, nem is írtam soha, inkább a versmondás kenyerem.... hiszen amit leírhatnék azt megtalálom mások müveiben s elmondva saját érzéseim is megeleveníthetem.

Így egyik kedvenc versemet mutatom meg nektek. Talán mások is követik. Az elmúlt napokban mindegyre a fejemben forgott, mindegyre a nyelvemen próbálgattam, házimunka, séta közben is. Könnyü nekem, mindig ott a kutya, igy nem tünik fel, ha egyedül, magamban beszélek.


Tehát, jöjjon, aminek jönnie kell.

CSAK HÁZ, CSAK UDVAR

Csak ház, csak udvar, semmi más
maholnap a szülői ház,
csak tárgy, leltári tétel,
csak ennyi s ennyi négyszögöl,
kerítés, pince: kő kövön,
csak kert, sok ribiszkével.

Csak ennyi. Hogy volt ez nekem
őserdőm, tündér rejtekem,
nem-fogyó kincsesbányám?
Az volt pedig, part, kikötő,
boldog sziget - remegtető,
vad évek óceánján.

Mennyi mindennel rakta meg
pántos ládámat, szívemet,
mennyi fűszerrel, sóval!
S ha fogytán volt a rakomány:
- Ne bánkódj, ifjú kapitány,
gyere! - szólt biztatóan.

Hej, kakastejes, lágy kenyér,
nem kóstollak meg többet én,
nincs már ki süssön nékem!
Jövök, de nincs mit elvigyek,
jövök, de a kis kert hideg,
csak a gyep nő kövéren.

Csak ház, csak udvar, semmi más
maholnap a szülői ház,
alig több, mint az ára,
eladni-megvenni lehet:
ki lelke volt, oly messze ment,
emlékem se találja.

Be kopár is lesz a világ,
ha nem többek, csak fák a fák,
csak lomb a lomb, nem fészek,
nem búvóhely is, nem meleg
kosár, mely szökken, fellebeg,
ha hágcsójára lépek. -

Ülök a régi küszöbön,
de majd hogy meg nem köszönöm,
hogy pihentet, marasztal.
Itthon vagyok, de nem verem
fel a házat, istentelen,
s nem kurjongat az asztal.

Hallgatom pontos szívemet:
ver, dobog, küldi az erek
csatornájába vérem.
Egyformán, hogyha jön a nyár,
egyformán, hogy ha tovaszáll
a fecske fenn az égen.