Eljött az idő, s búcsúzunk,
lelkünk múlni, az őszbe készül már.

Remegek csendben árvulva,
s szívemből messze szökik el a nyár,
éveimnek véges napszerelme,
ködös nagy esőfellegekre vár.

Érzem múlását álmomnak,
virágok szirma hullik semmibe,
s mit szenthit őrzött mélyen lelkemben,
őszi szél mesze szalad már vele.

Állok teremtésnek végén,
s visszatekintve szerelmes lennék,
szépséges asszonyok éjtitkába,
boldogságom mélységes kútjába.

Vesztőhelyek ellenére,
rút-világ én hálás vagyok neked,
mert hoztál tavaszt, igaz szerelmet,
lelkemnek, testemnek nyugvó helyet.

Nem bánom a télidőt sem,
mi most kíméletlenül megtalál,
de hazafelé menve, van mi fáj,
szegénység, szenvedés, s édes hazám.

Oly sokszor szóltam én hozzád,
alázattal voltam mindig szolgád,
kértem, védtem Istenünk hatalmát,
mindenek felett az ő jóságát.

Most még is magányos vagyok,
s időnek lombhullásába halok,
rosszabb ez minden félő halálnál,
őszbeszenvedő lassú múlásnál.

Üzenem én magyar vagyok,
s bármit tesztek is, magyar maradok,
harcolok ellenetek kufárok,
míg csak élek is egyetlen napot.

Őszi szél fúj fenyves felől,
hazámban sóhaj száll fel, lelkekből,
Székelyima szól szép szívetekből.
26.10.2012.