Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Magyarul
Bárhol is járt atyánkfia az elmúlt fél évszázadban, előbb-utóbb szinte mindenütt hallott magyar szót. Igaz, a Kárpát-haza peremvidékein egyre kevesebbet, legutóbb Vereckén járva már csak egy Nagyszőlősről odakerült orvossal beszélhetett anyanyelvén, Podolinban meg, Krúdy kedves felvidéki városkájában, éppen ottjártakor került kórházba az egyetlen még élő magyar bácsika. A nagyvilágban, az egykori szállásterületen túl, a legváltozatosabb helyeken és körülmények között szólították meg - magyarul. Egy ideig gyűjtötte is történeteit, hogy más kuriózumokkal együtt majd közzéteszi, de rá kellett jönnie, hogy a vele megesettek nyomába sem léphetnek apja vagy nagyapja történeteinek. Ők még nem utazási irodák szervezésében, hanem a múlt század nagy háborúiban járták be a fél világot. Apai nagyapja Olaszországtól Lengyelországig, Szerbiától Ukrajnáig „tájékozódott”, békeidőben meg három évig Ó-Románia vendégszeretetét élvezte egy lovassági garnizonban. Apját a második világégés utolsó hulláma - Ausztria, Németország és Luxemburg érintésével - egészen az Atlanti-óceánig sodorta, majd szabadulásig, harmincezer társával együtt Franciaországban, a Mailly le Camp-i hadifogolytáborban ette az amerikaiak komiszkenyerét.
Történt, hogy csupa szálas néger fiúból álló, új tábori csendőr alakulat érkezett hozzájuk. Eleinte kellő tisztelettel s tisztes távolból csodálták e marcona különítményt, később hozzászoktak a színes amikhoz. A csendőrök párban álltak őrséget a táborkapu előtt, a váltás mindig egylovas kocsival jött, s ugyanazzal vonult vissza az előző páros is. Egyszer, visszainduláskor lovuk valamitől megbokrosodott, ágaskodott, rúgkapált - egyikőjük a bakról, a másik pedig elölről próbálta megfékezni, mindhiába. Ekkor, ékes magyarsággal elkiáltotta magát a lenti: Aggyál néki az ostorral! Az annya istenit, megbolondult ez a lú?! A fogoly bakák szája tátva maradt a csodálkozástól. Idő telve, miután sikerült a lovat közös erővel megszelídíteni, valaki bátortalanul megkérdezte: Hát maguk is magyarok? A hát, jött a válasz eredeti szatmári tájszólásban, én Mónár Laji vagyok, a meg az öcsém ott, a Jani!
Mint kiderült, a Molnár-szülők, fiatal házasként még a századfordulón vándoroltak ki a Paládok (Kis-, Nagy- vagy Bot-) valamelyikéről, de Pensylvániába kerülve nem az iparban vagy a bányászatban találtak boldogulást, hanem a mezőgazdaságban. Idővel kis farmot vásároltak, szépen gyarapodtak, csak hát… nem lehetett gyermekük. Segítségnek egy néger cselédlány ragadt náluk karon ülő fiacskájával, majd újra „megesett”, s most már ketten lábatlankodtak körüle. Röviddel ezután valami csúnya mellbetegségben kiszenvedett szegény, s ott maradtak az árvák másfél meg háromévesen. Molnárék is jól benne voltak a korban, se rokonuk se ismerősük a maguk fajtájából, gondoltak hát egyet, s nevükre vették a lurkókat, sajátjukként nevelték fel, s kitaníttatták mindkettőt, végül a birtokot is rájuk íratták. Így lett anyanyelve a csokoládébarna Molnár Lajosnak meg Jánosnak a magyar.
Míg élt édesapja, atyánkfia gyakran szóba hozta a néger-magyarokat. Vajon megvannak-e még - tűnődött legutolsó alkalommal -, olyan egykorúak lehettünk… S vannak-e gyermekeik? Ha igen, tudnak-e magyarul?
(Megjelent az Evangélikus Élet 2012. január 8-i számában)
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Bálint Mária Január 18, 2012, 11:28pm
-
:) Nekem is van hasonló történetem, de arányaiban más. Egyetemista koromban jobban szerettem a könyvtárban tanulni, mint "otthon" a diákotthonban, mert ott zaj volt, ajtónyitogatás, főzkölés a konyhában, amellyel mi szemben laktunk, s emeletközi nyelvjárásban a harmadik emeleten oficnak neveztük, a negyediken oficsnak a román "oficiu" szóból rövidítve. Ott általában a vietnámi vendégdiákok főztek, akiket akkoriban ösztöndíjasoknak neveztünk. Volt egy fajta mag az étkezésükben, amit minden délután megfőztek különböző szobaközösségek egymás után, de az előbb (mindig frissen az aznapit) egy mángorlószerű fa függőleges csapkodásával meg kellett törni, aztán annak hengergető mozgásával ellapítani. Elképzelhető, hogy mekkora zajjal járt a művelet. Ezért hát késő este mentem hazafele, már nem is volt senki másnak órája, csak a külföldieknek a nyelvi előkészítő. Ők mindannyian színesbőrűek voltak (ne javítsatok ki, nem afroamerikaiak, mert ők mindannyian a világ más tájáról jöttek). A folyosó hosszú volt,... azelőtt fel se fogtam, hogy mennyire. Éppen szünetük volt, s valamennyi tanteremből a folyosóra özönlöttek. Akkor megközeletőleg átéltem azt, hogy mit érezhetett egy színesbőrű, csupa fehér között, Mandela idejében.
Majdnem összeakadtak a lábaim, úgy éreztem, mindenki engem néz (miért is ne, a szem mindig a mozgó pontra irányul), és én más vagyok. Már majdnem megúsztam a kalandot, már csak pár méter volt hátra, amikor megszólalt valaki a Romániában román nyelvet tanulók közül, szó szerint ékes magyar nyelven: gyere ide kicsi baba. A másodperc töredékéig beleakadt a levegőbe lábam, aztán még nagyobb lendülettel igyekeztem kifele. Dehogy mertem én megfordulni, épp csak a szemem sarkából győződtem meg arról, hogy nincs közöttük hazai, azaz fehér ember.
-
Hozzászólt Halász Gizka Január 12, 2012, 10:06pm
-
Hej, de kedves, magyar-szívhez szóló történet ♥
-
Hozzászólt Nagy Magdolna Január 12, 2012, 11:05am
-
Nem lépnek erre az oldalra, azért...:)
-
Hozzászólt Koppányi Zsuzsanna Január 12, 2012, 11:05am
-
Elcsépelt mondás, hogy a valóság különb eseteket produkál, mint a legjobb filmes fantázia... Magyarul beszélő afrikai diákokat én is többször láttam a villamoson. Ez volt a közvetítő nyelv, mivel más-más országból jöttek...
-
Hozzászólt Ozsváth Sándor Január 12, 2012, 8:24am
-
Van egy másik, hasonlóan színes, de már modern kori történetem is. Újságíró barátom találkozott. Svédországban (!) két olyan néger kislánnyal, akik szintén magyarul társalogtak! Mint kiderült, szüleik orvosok, Debrecenben tanultak az egyetemen, s itt szövődött szerelem köztük. Egyikőjük volt francia, másikuk pedig valamelyik egykori brit gyarmatról származott. Összeházasodtak, itt-tartózkodásuk alatt mindketten kitűnően megtanultak magyarul, s így lett a kislányok 'anyanyelve' is a magyar. A jobb megélhetés miatt költöztek pár éve Svédországba, de a lányok, mint barátom mondta, nagyon vágynak "haza". Itt jártak iskolába, itt vannak a barátaik, Magyarország a szülőföldjük.
-
-
Jó kis jelenet lehetett :).
-
Hozzászólt Magos Zoltánné Január 10, 2012, 9:17pm
-
Igen,vannak sokan,akik messze a hazától meg tudták őrizni magyarságukat,de így átadni fogadott fiaiknak! Ezek a legények azt is tehették volna,hogy külföldön meg sem szólalnak magyarul.Igen megszerethették ezt a kedves párt,hogy ennyire azonosulni tudtak nemcsak a magyar nyelvvel,de az egész magyaros temperatummal.
Sanyi! Bár földiek vagyunk,személyesen még nem ismerjük egymást.Írásaid igen figyelemre méltóak,mindig szívesen olvasom.Csak ilyen lelkesedéssel tovább!!!
-
-
Tényleg különleges történet...
-
Hozzászólt Boros Magdolna Január 10, 2012, 3:01pm
-
Hát...volt min csodálkozniuk a magyar bakáknak!
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz