Több mint fél évszázada járom a Kárpát-haza „maradékországon” túli területeit. Kiterjedt  rokonságom okán s jogán már gyermekkorban megismerhettem Erdély és Partium legszebb tájait, történelmi-irodalmi emlékhelyeit, majd boldogult úrfikoromban észak és dél felé kezdtem tájékozódni, s amint lehetett, a Lajtán túli részekbe is belekóstoltam. Ahol csak megfordultam mindenütt találkoztam magyarokkal, s majd’ mindenütt tudtam használni anyanyelvemet. Az üzletek s intézmények felirata ugyan idegen volt, de a bent lévők általában beszéltek magyarul (is). Pedig ezek kegyetlenül nehéz évtizedei voltak a magyarságnak határainkon innen és túl !

Mégis - amikor már nem rándul görcsbe a gyomor egy-egy határátkelőnél, nem vegzálja milic a rokonaidat, s fel sem jelentenek, kedvedre jöhetsz-mehetsz, amikor csak akarsz – most jobban féltem a kinti magyarságot, mint valaha! S különösen féltem a trianoni gránictól legmesszebbre élőket, mert ott kopunk s fogyunk a legjobban!  Hiába díszeleg ott az állomáson magyar felirat is, s hiába írják ki az üzlet portáljára, hogy „Zöldség-gyümölcs”, ha a magyar szóra vasutas-boltos csak fejét ingatja, jobb estben közli valamely nyelven, hogy nem beszél magyarul. Határ-közeli helyeken olykor még beszólítanak egy nénikét, bácsikát a raktárból vagy a mosogató mellől, hogy foglalkozzék az idegennel…
Legutóbb is a Felvidéken járva, Podolinban (Krúdy kedves városkája, hol a boldog békeidőkben a gimnázium padjait koptatta) nem akadtam egyetlen magyarul beszélő polgárra sem, hogy igazítana útba, s hiába érdeklődtem hivatalos helyeken a város egykori lakójáról, ki több remekművében is megörökítette – még csak nem is hallottak róla.  Selmecen meg, Petőfi egykori líceumában, pár éve ott-jártamkor már csak a szellemek társaloghattak magyarul, üresen tátongott a valaha szebb napokat látott épület, az emléktáblát is emeletnyi magasba kellett emelni, nehogy újra eltüntesse a szláv honfiúi buzgóság. A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy körülünk szinte mindenünnen eltűntek a szászok is, csak svábság tartja még itt-ott magát.

Kárpátalján, a vékonyka határ-menti sávon túl már csak elvétve hallunk magyar szót. Történelmi emlékhelyünknél, Vereckén járva, egyedül a körorvossal tudtunk anyanyelvünkön beszélni – őt is Nagyszőllősről helyezték oda. Huszton meg még ukránul érdeklődve sem tudták megmondani, hogy hol is van az a bús düledékű vár. Talán a vár étteremnél – hangzott az „útbaigazítás”. Már a romoktól visszajövet, a szélső házból szólt végre hozzánk magyarul egy nénike…

Újvidéken, az Apácai Kollégium falán lévő etnikai térkép egyre csökkenő piros foltocskái egyenesen mellbe vágnak: Az utolsó félszáz évben 17-ről 7 %-ra olvadt a helybéli magyarság! Az adatoknál maradva: az USA-ban 1,4 millióan vallották magukat magyarnak a legutóbbi népszámláláskor, de már csak 7 %-uk beszéli nyelvünket, vagyis alig százezren.

A tömbmagyarság, megfogyva bár, de még tartja állásait, Székelyföld autonómiatörekvései tiszteletreméltóak - de mi lesz a szórványban s a nyelvhatáron élőkkel?

Hányan is vagyunk hát? Tizenötmillióan - emlegetik újra meg újra. Sajnos, a valóság ennél szomorúbb – szolidan számítva is közel kétmillióval! 
   

(Megjelent a Polgár Portálon, 2012. augusztus 30-án)