Csak jöttek, csak jöttek a népek, ki lóháton, ki autón, gyalog, hintón vagy ekhósszekéren! Napkeltétől napszálltáig mozgásban volt a Hortobágy e máskor oly nyugodt szeglete, a Balmazújvárost Tiszacsegével összekötő út közelében, nem messze a „nádas kaputól”. Vókonya pusztán, augusztus 26-án, vasárnap országos pásztortalálkozóra gyűltek egybe az érintettek, mégpedig a tizedikre. A korszellemet figyelembe véve bio-főzőversenyt is rendeztek! (Mi másból is főzhetett egykor a pásztor, tűnődik a krónikás e látszólag furcsa társításon, mint abból, amit a természet adott…)

A találkozót nem kürtölte világgá a média, nem is telepedett rá konzumturizmus, mert ezt a pásztorok maguknak rendezték - és a hasonszőrűeknek. Jöttek is csikósok, gulyások, juhászok meg kondások a Kárpát-haza legeldugottabb szegleteiből, Gömörtől Erdélyig, Bánáttól Kárpátaljáig meg kishazánk minden említésre méltó pusztájáról. A hívó szóra tiszteletüket tették a pásztortársadalom megbecsült, bizalmi emberei is, meg a zenével, tánccal, népművészettel foglalkozók, s természetesen nem hiányozhattak a számukra évszázadok óta nélkülözhetetlen kézművesek, kalaposok, bőrösök, késesek, szarusok, kovácsok, rézművesek, teknővájók, fazekasok és kádárok sem. Nincs az a magyar viselettörténettel foglalkozó, aki ne csettintett volna a sok-sok autentikus (ahogy manapság illik ezt mondani) öltözet láttán!

A szervezés és lebonyolítás komótos nyugalommal zajlott, mindenki tudta s tette a dolgát. A házigazda, Rózsa Péter időnként megjelent valamelyik helyszínen, s akkor ott elkezdődött egy esemény, amikor meg elindult a pusztába, ki a hármas gémeskúthoz, ment utána szépen a nép is.

Úgy déltájban, a főhelyre szólítottak minden pásztort. Ki-ki meg is jelent egy leánnyal vagy menyecskével az oldalán, méltósággal köszöntve a társakat. Elsőként, ahogyan az illik, eleikre gondoltak. Miközben a néhai Fekete bojtár, Sinka István verseit mondta egy kunsüveges férfiú, nagy tüzet rakva emlékeztek őseikre s a rég elporladtakra. Néhány pillanatra még az állatok is elcsendesedtek. Az égi és a földi tűz melege nemcsak a testet, de a lelkeket is átjárta.

Nemsokára, az úgy fertályórányira lévő hármaskútnál újabb szertartás következett: a Hortobágy örökös pásztora cím átadása azoknak, akiket erre méltónak ítélt a pásztortársadalom. S mivel ezen időre a közeli falvakban, városokban már véget ért a délelőtti istentisztelet – néhol úrvacsoraosztás is volt –, újabb népek jöttek, s az eseményre megérkeztek a hivatalosság képviselői is. A pásztormiatyánkot, a „Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz” kezdetű záróéneket már együtt énekelte kisbojtártól polgármesterig mindenki.

Az „otthon” maradottak sokféle földi jóval várták az éhes és a sztyeppei forróságtól tikkadt gyülekezetet. A krónikás is eltette tollát meg fényképező masináját, s letelepedett az első hívogató bográcshoz.

Hazafelé készülődve látta csak, hogy a tanyatetőhöz tűzött kasza pengéjén milyen élesen tükröződik vissza a fény…

(Megjelent a Polgár Portálon, 2012. augusztus 31-én - "Égi és földi tűz meg bográcsgulyás" címmel)