Erdélyi magyarok a világban

"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Metakommunikáció anyanyelven

A gyergyószentmiklósi vasútállomáson ücsörögtem, nyári gyakorlatra utaztam vissza a fővárosba, ahol egyetemista voltam. Harmadév utáni nyáron volt ez, már egészen belejöttem a nagyvárosi életbe, alig vártam, hogy ismét ott lehessek. Türelmetlenül nézegettem az órámra, de nem sok haszonnal: vagy két napja egy rossz mozdulattal felhúzás közben kiugrattam a rugóját, így kitartóan mutatta a reggeli fél tízet.

A személyvonattal este féltizenegyre értem ide, és a gyors, amivel tovább utazhattam, csak éjjel egykor jött. Az állomáson egy-két ember lézengett. Magamfajta, társaságnak való, senki.

Gondolatban már Bukarestben jártam, a kollegáknak meséltem az apró-cseprő nyári élményeimet. Sejtem, hogy románul futott bennem a belső monológ, mert akkora már bátran, majdnem hibátlanul beszéltem a nyelvet.

- Kisasszonkám, ha meg nem sérteném, órája van-é?

No, egy ilyen ostoba leszólítás igazán nem hiányzott!

Már megtanultam, hogy a legokosabb semmit sem felelni, így lehet a legkönnyebben lerázni az alkalmatlankodót, és már léptem volna is tovább rá sem nézve a kérdezőre, amikor visszacsengett a fülembe a körülményesen megfogalmazott kérdés a hangsúllyal együtt: jé, apám szokása így cifrázni a beszédet, ha mókázni, viccelődni akar.

- „Kisasszony, adna-e nekem egy pakk szivarat, de hitelbe?” – szokta kérdezni a kezdő eladó lányoktól, és közben ’vágott’ a szemével, jelezve, hogy ez csak játék. És ha a kislány nem értette a viccet, és rávágta, hogy „hitelbe nem árulunk” apám elkeseredve panaszkodni kezdett:

- „No, Feri, te is jól alája mentél, hogy a széplányoknál még egy annyi hiteled sincs, ameddig a bukszádat elékotorod.”

Székely ember szokása, hogy minden mondatban, köszöntésben, kérdésben ott legyen a móka, a sziporka, ott bujkáljon a huncutság. Kell a sok ködre, hidegre egy kis kacagás is napfény helyett.

Ahogy fordultam volna el, faképnél hagyva a hívatlan beszélgetőtársat, végigszaladt rajta a szemem: félcipő, pantalló, hozzá más színű zakó, alatta szürke, házilag kötött szvetter, kihajtott inggallér, napégette, hatvan körüli arc, vidáman csillogó szemek és a szemek körül a kacagó, fehéren virító szarkalábak. De hát ez így ismerős! Ez egy jókedvű és rendes székely ember; nem leszólítani akar, tolakodni, csak unatkozik, és ahogy a szemét látom, valami mókát forgat a fejében.

Hát akkor lássuk a medvét!

Mit is kérdezett? Hogy van-e órám?

Előkaptam a legtökéletesebb rádióbemondó hangsúlyomat, és széles mosollyal fordultam feléje:

- Igen, bácsi, van.

- S ha szépen megkérném, megmondaná-é, hogy mennyet mutat?

A kisördög táncra perdült bennem: a kérdés így fogalmazva éppen kérte a mókát.

Nagyon vigyázva, hogy a szemem se rebbenjen, és anélkül, hogy ránéztem volna az órámra, adtam a választ nagyon komolyan.

- Fél tízet.

- De a’ nem létezik - hőkölt hátra a székely bácsi.

- Hogyne létezne! Meg is mutathatom – folytattam rezzenéstelen arccal, és odatartottam a kezem az órával, olyan mozdulattal, mintha kézcsókra nyújtottam volna.

Odahajolt, megnézte, rám pillantott csodálkozva, majd megfogta a kezem, és egészen ráhajolt az órára, hogy jobban lássa. Aztán óvatos, atyáskodó hangon, hogy meg ne sértsen, fejcsavargatások között mondta:

- Akkor az, ejsze, nem jár jól.

- Az sehogy sem jár. El van romolva – közöltem a lehető legtermészetesebb hangon.

- Ej, az álgyódat, te léjánka, hogy kibabráltál velem! Melyik falusi vagy? – taszította a feje búbjára a kalapját kacagva.

Ennyi volt. Négy mondat, alig több tíz szónál, és az öreg székely pontosan megértette, hogy kivel is van dolga: nem holmi kisasszonkával, hanem rendes, falusi léjánkával.

Megtekintések: 144

Tetszik

2 tagnak tetszett

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Lengyel Arpad Május 8, 2011, 3:50pm: Remek kis történet. Ilyenek a Székelyek! Nem lehet minket eltériteni a humortól, mi csak ilyenek maradunk.

Hozzászólt Szathmáry János Március 2, 2011, 1:44pm: Életszaga van a kis történetnek, én is gyergyói vagyok, már pontosan 49 éve.(a 71-ből).....igaz a "léjánka" szót még nem hallottam itt.

Hozzászólt Cseh Tamás Február 14, 2011, 1:50pm: -A sok hozzászóláshoz már nemigen lehet hozzászólni,de szerintem " az otthoni 7 év"

(cei sapte ani de acasa -ahogy modaná a román) ez nagyon sokat számít(és utána a többi).

-Azt nehezen tudom elhinni,hogy értelmes embernek ki lehet mosni az agyát így.Azt,hogy mindent a pénz szemüvegén keresztül látják egyesek,ezt nem tudom megérteni8lehet nem is kell).

Hozzászólt Mikes József Február 13, 2011, 7:08pm: Nagyon tetszi a kétoldalú helyzetfelismerés

Hozzászólt Andre Ilona-Ibolya Február 11, 2011, 9:53pm: Kedves János!

Nagy öröm nekem, amit írtál, mert én is ezt gondolom.

Van egy netes barátnőm, nagyon jó barátnőm, ő tősgyökeres magyar, szülei tanárok voltak. Vele beszélgettünk erről többet, mert ő is úgy tudta, hogy Erdélyben élnek magyarok, meg Kanadában és Ausztráliában is, mert hát sokan kivándoroltak. Hogy egyes magyarok miért keletre indultak és nem nyugatra? Ezen már nem törte a fejét. És amikor 2004-ben először Erdélybe jött, pontosabban Csíkba, nem győzött csodálkozni, hogy itt 'magyar világ' van. És dühös volt magára és a világra, hogy erről eddig nem tudott.

És úgy mint ő, biztosan sokan vannak.

Nem megsértődni kell a közember tudatlanságán és gyűjtögetni a keserűséget magunkban, hanem jó szóval oktatni, figyelmeztetni a tudatlanokat.:)

Csíkmadarasi ismerősöm Bécsben dolgozott, és mesélte, hogy az egyik osztrák jövevénynek nevezte.

- Tudod, hogy mi a különbség kettőnk között? - kérdezte. Az, hogy te 50 km-ről költöztél Bécsbe, én meg 500 km-ről.

- De én osztrák vagyok - jött a replika.

- Tudom. Én meg tíz centivel magasabb vagyok - válaszolta vissza mosolyogva.

Valahogy így kell fogadni a sértéseket. Mert ha az ember büszke arra ami, akkor nem is lehet sértésnek venni, ha arra figyelmeztetik.

Ha valaki lerománoz, mosolyogva kell kiigazítani:

- Nem román, romániai magyar.

És a székely szokás szerint meg is kell toldani vigyorogva egy kis kiegészítéssel:

- Romániai magyar vagyok, de a jobbik fajtából. :)))

Hozzászólt Dr. Csuták János Február 11, 2011, 8:53pm: Kedves Ilona, Kedves Enikő!

A baj nem azokkal van, akiknek idegen országban mosták a magyar agyát, hanem az anyaországiakkal, akikkel könnyel el lehetett hitetni, hogy magyar ember csak Magyarországon van. Azaz, szerencsére, ott se mindenkivel, de a többséggel igen. És itt a mosás sajnos hatékonyabbra sikeredett.

Korábban már említettem, hogy én ún. második generációs erdélyi vagyok: édesapám volt kénytelen megválni szülőföldjétől annak idején, én már Magyarországon születtem. Az, hogy a gyökereimet nem lehetett eltépni, az nagyban neki köszönhető, de az anyai nagypámnak is, aki egy alföldi parasztember volt, aki viszont alkalomadtán elővette a komód fiából Naygmagyarország térképét - benne sajnos Csonka-Magyarország határaival - és nekem, a kisiskolás gyermeknek arról magyarázta a történelmet, a magyar mondákat, és mutogatta, hol laknak az erdélyi rokonaim. Nem is tudták velem elhitetni annak iodején a történelem tanárok, hogy Trianon igazságos döntés volt. Becsületükre legyen mondva nem is nagyon akarták. Nekem szerencsém volt, hogy nekik volt becsületük.Meg persze a gyerekkori Maros-parti nyarak is sokat számítanak még ma is!

Akinek azonban semmi ilyen nem adatott meg, az van most fogalomzavarban. De bízni kell,és türelemmel reménykedni: ha jól megpiszkáljuk találunk még ott is szikrát, ahol már parazsat se reméltünk. Most legfontosabb szerintem, ha a kellemetlen dolgokat egyszerűen nem vesszük tudomásul, és megpróbálunk egyformán magyarok lenni és egyformán elfogadni és megbecsülni a másik magyarságát - ha van neki. Ha nincs, segítsük, hogy megtatálja, Mert mindeniknek van, aki magyarnak született, csak van, aki még nem tudja. E tekintetben most az anyaországbeliek vannak hátrányban...

Hozzászólt Tállai Enikő Február 11, 2011, 12:26pm: Kedves Ilona!

Egyetértek az alábbi megjegyzéseddel, hogy elég rendesen mosták az agyakat mindenhol, sajnos...
De amit hoztunk otthonról, a családból, az nagyon meghatározta, hogy elhisszük-e, vagy nem, amivel ostoroztak bennünket! Elég volt egy-egy összenézés a diáktársakkal tanítási órákon, ahogy te is említed, és már nem is hittük el, amit mondtak nekünk. Ugyan nem szóltunk közbe, mert ahhoz jól neveltek voltunk, vagy féltünk is, de a bensőnkben eldőlt, hogyan kezeljük a hallottakat. Például nekem, hiába tanították, hogy az emberiség a majomtól származik teoriát, nem vettem be, mert nagymamám időben elmondta az unokáinak, hogy szerinte Isten teremtette az embert. Hiába mondták, hogy ne menjünk el vallásórára szombat délután, mi azért is elmentünk, ahol nagyon jól éreztük magyunkat. De ugyanígy volt a Románia történelmének tanulásával is, amit állandóan tanultunk előlről hátulról, hol románul, hol magyarul. Ezeken az órákon az arckifejezésünk sokatmondó volt.:)

Hozzászólt Andre Ilona-Ibolya Február 10, 2011, 8:27pm: Először, amikor magyarországi emberek azon csodálkoztak, hogy Erdélyben 'még vannak akik tudnak magyarul', csak hüledeztem: hogy lehet valaki ennyire sötét? Aztán megértettem, hogy a kommunista rendszerben tökéletes agymosás folyt, Magyarországon magyarul, Romániában románul, és hogy generációk nőttek fel megcsonkított országban megcsonkított nemzettudattal. Megértettem, hogy a vasfüggöny nem csak kelet és nyugat között volt, hanem a keleti tömb országhatárain is hermetikusan működött. A magyarországiak nagyrésze még most sem tudatosította, hogy Ady, Arany, és még sokan Erdély szülöttei, valahogy elsiklottak a téma felett az iskolákban, és ugyanígy a románok a mai napig hibásan tudják a 'legnagyobb' nemzeti költőjük, Eminscu, születési helyét és dátumát, hogy ne kelljen a valós történelmi múltról és jelenről beszélni.

Nekünk, erdélyi magyaroknak, a kényszerű kétnyelvűség nagy előnyt jelentett, mert így sokkal könnyebb volt kiszűrni a hatalom valótlan állításait. És mert mindennek 'füle volt', és állandó fenyegetettségben éltünk, megtanultunk beszélni 'madárnyelven' is, megtanultuk a szemmozgásból, vállrándításból megérteni, hogy kivel van dolgunk, mit és hogyan beszélhetünk. Mint ahogy itt fent is elmeséltem. :)

Ha van mai feladata az erdélyi magyarnak, akkor az nem a sérelmek felsorolása, hanem a lármafagyújtás az: még nem múlt el a veszély.Az anyaországnak igenis feladata tudatosítani minden magyarban, hogy elveszett gyerekei megvannak, majdnem hiánytalanul. a Duna tévé ebben nagy feladatot vállal.

És nem a határok a fontosak, vagy az igazolványok magyar voltunkról, hanem egy közös szellemiség ápolása és terjesztése.

Köszönöm mindenkinek, aki olvasott.

Hozzászólt Becze Jolán Február 10, 2011, 1:41pm: Velem is megtörtént itt Bp-en.,azt gondolták,hogy a szüleim csak románul beszélnek és én itt tanultam meg ilyen szépen magyarul...

Hozzászólt Bálint Mária Február 10, 2011, 1:29pm: Meg ne haragudj Mihály, de igazából csak egymás között tudunk viccelődni, "idegen" környezet általában nem alkalmas rá, nem értik a viccet, a szójátékot, nem ismerik fel a humoros helyzeteket. Ehelyett - például MAgyarországon - azt hiszik, hogy még magyarul se tudunk.