A hatvanas években gyakran dúdolta atyánkfia a Gül baba című operett híres betétdalát, ott túl a rácson egy más világ van, meg hogy ott túl a rácson van a mennyország. Persze, ez akkoriban nála a vasfüggönyön túli világot jelentette, melyről csupán hallomásból tudott, meg ha „külföldet” hallgatott a család, s halkan megbeszélték a friss híreket - így csipegetett magának tiltott morzsákat arról a titokzatos, Lajtán túli világról. Idős, még a régi időkből való gimnáziumi tanárai is gyakran meséltek ’45 előtti utazásaikról, hogy milyen is volt Münchent, Párizst vagy Rómát látni, sétálni a Szajna-parton meg fényképezni az Örök Várost. E fotókat aztán irodalom, történelem meg művészettörténet órán episzkóppal ki is vetítették, ezalatt réges-régi bakelitlemezekről 20-as, 30-as évekbeli muzsika szólt, vagy németül, franciául, olaszul szavaltak el egy-egy híres költeményt… Ilyenkor, ha atyánkfia behunyta a szemét, szinte érezte a sült gesztenye illatát a Palace Pigalle-on vagy a Tirrén-tenger fuvallatát a genovai kikötőben. Vágyott látni ezt a világot!

Aztán ifjú felnőttként, a hetvenes évek közepén, amint valamivel szabadabb szellők kezdtek fújdogálni, néhány barátjával rögtön bele is vágott. Az útlevélkérelemhez szükséges igazolásokat jó előre összegyűjtötték, az illetékes szervek – miután mindent ellenőriztek s rendben találtak – pár hétre rá már engedélyezték is a kiutazást. Végre nyugati útlevélhez jutottak! Már csak a vízumokat kellett beszerezni, követségről-követségre járva, meg a Magyar Nemzeti Bank 70 dolláros valutakeretét némi ügyeskedéssel a duplájára hizlalni, s már mehettek is. Egy Zsigulival meg egy Skodával vágtak neki a harminc napra engedélyezett útnak (a kocsikat persze jól megpakolták konzervvel meg tartós hazaival, hogy erre se költsenek), s mindenféle térképpel meg útikönyvvel felszerelkezve, nem csekély izgalommal lépték át Hegyeshalomnál a határt. Odaát kiadták a jelszót: Enni és aludni otthon is tudunk! Ennek szellemében aztán napi 17-18 órát utaztak meg műélveztek, szinte habzsolva mindent arról a „terülj-terülj asztalkám!”-ról, melytől eddig megfosztotta őket a kényszerű, vasfüggöny mögötti lét. Pár nap Ausztriában, pár nap Svájcban (itt atyánkfiát maradásra csábította egy zürichi színházrendező, de hiába), majd kereken húsz nap Itália kék ege alatt! Miután a Lago Maggiore mentén leereszkedtek az olasz csizmára, egészen a Ligur-tengerig szaladtak. A „nagy nekirugaszkodás” előtt, pihenésképpen eltöltöttek itt pár gondtalan napot, Deiva Marinán fürdőzve meg helyi kulináris élvezetekben elmerülve, aztán irány Pisa, Róma, a Vatikán, majd Firenze, San Marino, Ravenna és Velence – hogy csak a nagyobb állomáshelyeket említsük! Szinte rájuk szakadt az ókor, a középkor, a reneszánsz és a barokk összes itáliai csodája, elvarázsolta őket a toszkán táj, világháborús családtörténeteket idézte a Piave völgye, s mindig mindenütt előtolakodott emlékeikből egy-egy vers vagy dal, no meg a Romeo és Júlia. Velence volt a desszert e lucullusi lakomán…

„Jugón” keresztül, Trieszttől Pulán át Fiuméig körbeutózva az Isztriai félszigetet, Zágráb érintésével a harmincadik napon tértek a haza. Szombat este volt, atyánkfia csak bezuhant az ágyba - végre kipihenheti magát!  Délelőtt arra ébredt, hogy már nemcsak csöngetnek, de dörömbölnek is az ajtaján. A munkahelyéről küldtek érte. Harminchét órát aludt egyhúztomban.

(Megjelent az Evangélikus Élet 2013. évi 24. számában)