Amikor csak tehetem, mindig ajánlom barátaimnak, tanítványaimnak, hogy a trianoni határ szatmári túloldalán járva keressék fel Börvelyt is, mert bizony több figyelmet érdemel ez a település. Gyermekkorom szünideit rendszerint itt töltöttem, anyai-apai nagyszülőknél nyaralva, s már akkor megcsodáltam a temető különleges, addig másutt még nem látott fejfáit.

„Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenője” - írta Ady Móricz Zsigmond című cikkében a Nyugatban, 1909-ben. Megállapítása hatványozottan érvényes településünkre. Az egykori Ecsedi-láp szélén, a Kraszna mentén elterülő falu lakosait különböző tájakról sodorta ide a történelem. A környékbeli őstelepes, reformált magyarok és a Mária Terézia uralkodása alatt több éhínséget is átélt, ezért a termékenyebb Alföldre szívesen kijövő, ugyancsak református székely atyafiak kétszáz év alatt lassan „egybedagasztódtak”.

A környékén nincsenek hegyek vagy nagy erdőségek, s mégis, milyen szép faragások, míves famunkák találhatók ma is itt! Ha benézünk régebbi portákra, érdekes tornácoszlopokat, könyöklőket, tulipándíszes deszkamunkákkal kerített, lécrácsozatú verandákat láthatunk. 

Már a XIX. századi források is sajátos településként említik, elsősorban egyedi viselete, szokásai és nyelvjárása miatt. Nem véletlenül gyűjtött itt népmeséket, népdalokat Móricz Zsigmond sem 1905-ben. Kint, a temetőben pedig szűkebb pátriájára emlékeztető, jellegzetes csónak alakú fejfákra lelt.  Annak nincs nyoma, hogy az ember alakú, vagy - ahogyan a helyiek mondják - gombos fejfák felkeltették volna érdeklődését. Íróember lévén felfigyelt viszont a tréfás sírfeliratokra, s egyiket („Itt helybe, Börvelybe / Lepett meg az örök álom, / Ezzel magamat ajánlom.”) később fel is használta a Pipacsok a tengeren című regényében. Több környékbeli település tréfás sírfeliratait Derecskey Imre gyűjti majd össze, s jelenti meg 1919-ben az Est című lapban.

E feliratok - ha voltak egyáltalán, mert némely kutatók állítják, hogy többségük csak szájhagyomány útján terjedt – már rég az enyészetéi, azonban ősi örökségünk (talán még Belső-Ázsiából származó!) utolsó hírmondóiként ma is szép számban állnak itt olyan ember alakú fejfák, melyek valaha általánosak voltak a magyarság szállásterületein. Fejrészük valóban emberfej nagyságú és mívesen megmunkált. E fejfák legrészletesebb leírásával Morvay Péter foglalkozott, bárki elolvashatja az Ethnographiaban (1958. 69. évf. 53-69. oldal).

A továbbiakban olyan összefüggésekre szeretnék rámutatni, melyekről nevezett kutatók nem szóltak, mert vagy nem figyeltek fel rá, vagy nem tartották fontosnak. A Kárpát-hazában még fellelhető gombos fejfákról többségük úgy vélekedik, hogy az törökkori képződmény. E fejfák létét arra a szokásra vezetik vissza, hogy egykor a csatában vagy párviadalban elesettek fejét levágták, kopjára tűzték, majd temetéskor ezt szúrták a hanthoz sírjelül. Vélekedésük helytállónak tűnik, hiszen Székelyföldtől a Rábaközig férfi sírokon valóban sok helyütt láthatunk ilyeneket. Nemrégiben, a Szilágyságban járva, Sarmaságon magam is lefényképezhettem még pár tucatot. A börvelyi temető azonban kilóg a sorból, itt ugyanis ember alakú fejfa a női sírokat jelöli - a férfiaké csónak alakú! Ezek a gombos fejfák ráadásul vaskosabbak is, mint a másutt láthatók. Tájolásuk és - házaspárok esetén - egymás mellé helyezésük rendje is honfoglalás korabeli, vagy még annál is régebbi. Hasonlóan Árpád-kori templomainkhoz meg a környék csónakfejfás temetőihez, e sírok mindegyike keletelt, azaz kelet-nyugati tájolású, s minden fejfa nyugatra néz.

A börvelyi gombos fejfák női mivoltának bizonyításakor szólnunk kell még a házaspárok egymás mellé helyezésének rendjéről is. Ha odaállunk egy ilyen páros sír mellé, s a fejfákkal egy irányba nézünk, tapasztalhatjuk, hogy a nő fejfája mindig a férfiétől jobbra áll. Az életben viszont, szakrális szituációkban (pl. esküvőn) ma is a baloldal a nőé. Még László Gyula mutatott rá bodrogközi ásatásai során, honfoglalás-kori temetők vizsgálatakor ezen ősi temetési szokásra, vagyis a bal és a jobboldal felcserélésére.
Fentiekből még ma is sok minden visszaigazolható s bemutatható a börvelyi temetőben.  Nem szabadna veszni hagyni, hiszen mint említettem, ezeréves örökségünkről van szó!

(Megjelent az Evangélikus élet 2012. augusztus 5-i számában)