Hosszú ideje van
hideg és sötét.
Hosszú idő óta
nyomorog a nép.
Megváltóra vár,
összekulcsolt kézzel,
Istenre figyelő
tekintetével hiszi,
hogy eljön még
a megígért remény.
Egy nap szól az angyal:
Talpra emberek!
Csíksomlyón fény van,
oda menjetek.
És a székelyek,
jönnek sorba mind
Csaba királyfi
csillag ösvényén,
boldogan borulnak
a jászol elé.
Örvendeznek neki,
milyen szép a gyermek,
milyen mosolygós,
áldott kisbaba.
Sajnálják amiért
rossz világra termett,
aztán észbe kapnak,
ez Isten fia,
ki őket megváltani
jött erre a földre,
bár az ártatlan még
oly kicsi, oly gyönge,
hogy tudna így értük
valamit is tenni?
Előbb gondozni kell,
fel kell őt nevelni.
Látják, hogy a gyermek
náluk is szegényebb.
Szánják a családot,
vigasztalják őket.
Nézzetek csak ránk,
hány év óta várjuk,
hogy szülőföldünkön
szabadságban éljünk,
anyanyelvünkön
mindenhol szólhassunk.
Addig eltiporni
nem lehet e népet,
ameddig lobog,
él bennünk a lélek.
S ha már ilyen formán
egy sorsra jutottunk,
hogyha egymás bánatán
ekképpen osztozunk,
nem hagyjuk, fiatok
szükséget szenvedjen,
nem kell, hogy míg élünk,
örökké így legyen,
hiszen ez a gyermek
a mi erősségünk.
Ím, a vándorbölcsőt
tenéked faragtuk
hálából Jézuska,
csakhogy megszülettél!
Arra kérünk, minden
magyar házba térj be
és minden drága,
születendő lénybe
leheld bele egy
jobb jövő hitét.