Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Valaki meséli, járt a falumban, látta szülőházamat. Beszélgettek róla társaival. A helybeliek már nem tudnak semmit erről, aki tudna, az meghalt vagy haldoklik, sosem jön már elő a kiabálásra.

Kétrét görbedt asszonyok vánszorogtak pedig, alig öt esztendeje. Támogatóik ott rothadnak az eresz alatt. Nem szokás kedvenc botjával temetni a halottat. Pedig az volt mindig is a leghűségesebb szponzor.

Ők mindent tudtak mindenről és mindenkiről. Tudták, mikor jönnek az amerikaiak, ejtőernyővel, és megmondták másodpercre a világvégét.

Tudtak vizet vetni, ha a tisztátalan megigézte az embert.

Az az épület nem a szülőházam. Azon a helyen – ma szegényesnek látszó, töpörödöttnek tűnő, valójában igencsak jól fundamentérozott, valószínűleg vályogfalú – alacsony parasztház állt, gyaníthatóan zöld zsalugáteres ablakaiban muskátlik köszöntötték az elhaladót, akkoriban ugyanis még nem volt szokás elkeríteni az utcára néző frontot: szabad volt, mint a rásütő nap fénye. A virágok között csókolózni lehetett a tisztaszobából kihajló nagylánnyal. Alatta kis pad várta vasárnaponként az ünneplőbe öltözött földieket, vecsernye után, osztogatni tempósan a falu dolgát.

Rémlik, hogy láttam egyszer egy fotót is a szülőházamról. Nagyon kicsiny volt, mint a ház maga. Most, hogy megpróbálom felidézni, színesben jön elő.

Nincs egyéb emlékem arról a házról. A helyére kétéves koromban kezdték felépíteni az újat, rosszul kiégetett, apró cigánytéglából. Pincéjéből ma is bőven tör elő a forrásvíz, sosem sikerült elterelni. Mintha oda kellett volna a kutat ásni. De kutunk volt már, Isten tudja, mióta, mindjárt a kapun belül, az is mindig, még szárazság idején is, csaknem színültig telve vízzel. Vásárosok, malomba járó idegenek nálunk oltották szomjukat, itatták meg teheneiket, lovaikat. Gyermekkoromban az udvarunk még kissé „dőlős” volt, a kaputól az udvar mélye, a kert felé lejtett. Ha letettem a labdát a bejáratnál, néhány másodperc múlva az alsó udvar rucái, libái kergették izgágán, fertelmes kalamajkát csapva.

Mire felnőttem, az udvar „kiegyenesedett”: nem biztos, hogy az eső hordaléka töltötte fel. Érett koromra minden megváltozott, a ház, a konyha, a gabonás, a csűr –, az egész porta úgy összement, mint kamaszkori cájgnadrágom az utolsó mosásban.

Kedves diófám – magasleséről “utazási irodámat” vezettem, repülőimet, űrhajóimat kormányoztam –, nyamvadt száraz ággá aszott. Szilva-, körte-, almafáim kiszáradván füstté váltak, de még a kéményeink is úgy rákuporodtak a cserepekre, mintha a kerengő héják szőnyegbombázásától tartanának.

Kedvenc galambjaimat világgá röptették az idő vijjogói.

Bokrászó kutyáim szerre megdöglöttek, ahogy szeptemberi iskolakezdésekkor hűtlenül magukra hagytam őket.

Amikor az anyám is, utolsónak, elment a portáról, már a csűr sem volt meg, olyan idegennek tűnt a fagytól szorongatott havas táj, a dérmarta udvar, mintha eltévesztettem volna a temetést. Csak a halott volt az igazi.

Azóta csupán világításra bírok hazamenni.

Akkor sem állok meg a portánk, a házunk előtt. Futó pillantást vetek rá, mintha valaki jelezné: itt lakott egy régi haver.

Azt hiszem, homályosan emlékszem rá. Leglábbis rémlik.

Mintha.

A szülőházam viszont egyre színesedik. Már lonc is zöldell a tornácán, zöldike mosolyog a muskátlik között, a lányok hajában virít a piros szalag, szoknyájuk kék szegélye súrolja a térdemet, amint viháncolva ellibegnek fel azon. És mind többen üldögélnek a kispadon, mind sűrűbb a meztéllábas hétköznapi, meg a bakancsos-csizmás templomos járkálás a poros utcán. Növekvőben a népsűrűség.

Üldögélek egy szál hátulgombolós gatyában a kút előtt, és pukkantóst gyúrok a sárból, majd jókorát pökök a közepébe, és ezt kiáltom: Kukubika, szerencsika, szólj akkorát, mint egy bika!

Akkor aztán puff! Odacsapom, lő hatalmasat – s a fenekén akkora lyuk keletkezik, mint a rozsdás mosdótálon, amikor egyszer, kocsmai fogadásból beléje vágta az öklét Dregics Pál egykoti közlegény.

A szemembe is szökik egy föccs, szeplős leszek, mint a szarkatojás.

Zöldet s vereset látok.

Békakórus kuruttyol a hasamban.

 

 

Megtekintések: 483

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Gal Gabriella Október 26, 2012, 1:31pm

Amikor az irasat olvastam nekem nagyanyam kis zsindelytetos haza jutott eszembe.Az utcai  ablakokba viritottak a muskatlik.A haz csak szoba konyhabol allt de nekem egy palotanak tunt a falakon sorba rakott regi-regi tanyerokkal,meg olyan is volt amelyik Ferenc Jozsef csaszart abrazolta.Este lefekveskor a mamam az agyunk szelere ult es csodalatos mesekkel altatott el minket.De regen is volt Istenem.A draga mamam meg 1954 -ben elszallt az angyalok koze,es en azota nem voltam ott,mert mar nem volt kihez menjunk.

Hozzászólt Bartha Terike(szül.Gellér Terike Október 26, 2012, 10:53am

Mintha otthon jártam volna ...Küküllődombón ...meghatottak sorai. Legdrágább kincseink,melyeket senki sem vehet el -az emlékeink.Valami hasonlót éreztem én is,amkor "A régi ház"-al megkíséreltem papírra vetni.

Hozzászólt Kacsó Márton Október 26, 2012, 10:39am

Nekünk a cseresnyefa volt a "világ teteje" - azon tanyáztunk nyaranta. Ma már a fa sincs meg, és Édesanyánk se - aki utoljára távozott a szülőházunkból. Időnként arra járok, nézem, hogy az "új gazda" mit is csinál "gyermekkorunk életterével"...

De mindíg jó vissza-visszatérni a gyermekkorba, s egy ma már nem létező világra gondolni. Aminek mi vagyunk a ma is élő megtestesítői. Gyermekeim már el se hiszik amit mesélek róla...de számunkra maga volt az ÉDEN!

Hozzászólt Szente Cs. Janos Október 26, 2012, 10:19am

Nem vagyok én olyan idős, ám nekem is hiányoznakk a gyermekkor régi illatai, színei, csendje. Szívesen emlékezem Marosbogátra, nagyszüleim házára. Talán ott volt a legjobb gyereknek lenni. A szülői ház, városban ugyancsak kellemes emlékeket csenget vissza elmémbe, de ez a leírás itt, a nagyszüleim házát juttatja eszembe.Pár percre újra kisgyerek voltam, ültem a kút mellett a vályúnál, vagy épp a saroglyával játszottam, pár percig boldog gyerek voltam újra. Köszönöm az "élményt" ... felemelő

Hozzászólt Bölöni Domokos Július 23, 2012, 6:44am

Tisztelt Kilin úr! Kérem, írjon a alábbi címre, hogy a részletekről tájékoztassam:

bolonidomokos@gmail.hu

Ugyanis a könyveim általában nem kerülnek bolti forgalomba. De egy-két példánnyal még rendelkezem, és elküldhetem postán.

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek