Hallgat az ősz csendben, mozdulatlan,
aranykönnyei lehull az avarban,
a napsugár végsőt itt a nyárnak,
viszi melegét déli világnak.
Merre a szem ellát, bíborpalást
fátylat sző az őszi ködös párlat,
színei bomlanak gyümölcsfáknak,
természet ledér-orgiájának.
Míg a szél is kuksol halk vackában
levél sem rezzen ágak szavában,
nem süvít, nem jajgat magányában,
terpeszkedik boldogan a tájban.
Senki nem veszi kedvét a mának,
égből érkező sugarak lágyak,
nem mondják nekik, hogy állj,  elég már,
fejünk felett angyalarca vigyáz.
Késői ajándék ez az Úrtól,
adja a fájó nyári szárazságból,
kárpótlásul a maradt életnek,
az újrazöldülő természetnek.
Bár tudom hamarosan vége lesz,
hisz a természet az Isten, s a rend,
már nekem sem fáj oly cudar módon,
hogy a halkuló ősz szájon csókol.
Mi szép volt a nyárban elveszejtem,
virágok szirmain harmat lebben,
bölcsen nézem, rajtuk elmerengek,
jő a tél,a közöny, s én engedek.
12.11.2012