Vannak emberek, akiket megszeretsz,
s gondolataikkal beléd költöznek.
Érzed örömüket, s mint fájdalmukat,
könnyeik könnyeiddel összefolynak.

E kapcsolat megmagyarázhatatlan,
vélem egy az isteni akarattal.
Úgy jön, s tűnik semmibe, mint szivárvány,
eső, s nap-ölelő találkozásán.

Az ér, a patak a folyó, a tenger,
a cserje, a fa, s az erdő sűrűje,
a síkság, a domb, a hegynek teteje,
a születés, az élet, s annak vége.

Így szeretünk mi is örök-időkre,
lelkünk tiszta csillag üdvösségére,
de ha még is elveszik a hitünket,
bennünk meg áll a szív, s a széplélek.

Ha valaki elköszön, én gyászolom,
lelkemben kínok közt el is siratom,
fáj a múlt, s minden mi léhán elveszett,
a képek lassan, de  széttöredeznek.

Ádáz, s mint mostoha hozzánk az élet,
mert, mit nappal gyűjtünk, az éjjel elvesz.
Lehet, homokvárra épít e nemzet?
S mit hazánkért teszünk, semmit sem jelent?

Nem értem én e világnak dolgait,
pusztításnak a gyilkos rút arcait,
az emberek megölik a szentföldet,
s holnap már a földön élni sem lehet.

S hol itt az ész, a tudás, s mint szeretet,
ha pénzért magáért mindent megtehetsz.
Van e földön még egy, akit te szeretsz?
Vagy a szereteted végleg elveszett.

A fény, mi egyre jobban zsugorodik,
a humánum magasztossága kopik,
emberek hajtott fejjel menetelnek,
s sokasodnak a gyilkos vesztőhelyek.

Hol vannak azok kiket te is szeretsz?
Ők is a szegények közt menetelnek.
Emberek vesznek, bősz istentelenek,
szirének hangja győzedelmeskedett.
09.11.2012