Tüzes szerelem

Valamikor gyermekfejjel a művészetről álmodoztam, magasra tört a láng, lázban égett a röpködés. Izzadtam heves napsütésben, áztam komor felleg alatt. Szárnyaltam szivárvány alatt.  Válogathattam az alternatívákban: menni vagy maradni. Induláskor nem működtek az útjelzők. Itthon maradtam. Szűkre szabták ruhám. Sepert a szél, billent a kocka, a tartóoszlopok is összeomlottak. A nosztalgia bűvköre kitartásra buzdított. Ma, kupolás fák alatt melengetem palettám csillagrendszerét. Fény vetül szememre. Fény-nászban ébresztem a szerelem gyümölcsét. A Nap fölissza édes mámorát a mának.  Hajt az éj királya.  Hegyek között járok, a szakadék felöl moraj hallatszik. Dörmög a görgeteg. Meddig a remény? Nem hagyom helyem. A csillogó sárból kiszedem a gyöngyszemeket, hogy asszonyomnak vigyem. De teherképtelen a  híd, az út járhatatlan, s az „ígéret földje” is messzire ígérkezik. Mi lesz a gyöngyszemekkel?  Míg vergődöm a suta romantika kaptányában, lopakodó árnyak surrannak a csöndben. Foltos lesz a táj, s benne a hatalom mutogatja csápjait. Megreked a pillanat. A búzaillatú nyári éjszakában megfognak a hangok: magasak, mélyek. Megfognak a színek tüzes szerelmek. Színekkel díszítem a katedrális szürke falait. Cinkos emlék nyomot takar.