Nézem az idős bácsit, amint reszkető kézzel nyitja a pékség ajtaját. Lábán régimódi cipő, fényesre suvickolva. Durva vászonból készült nadrág van rajta, vastag télikabát védi a hidegtől, melynek a zsebei és gallérja mentén simára kopott a jobb időket látott szövet. Szemeiben szomorúság és bölcsesség...Nézem, és fáj az elesettsége...

 Nézem a koldus kisfiút, amint dideregve ül a kövön, hátát egy kőoszlopnak támasztva. A hideg kegyetlen, a járókelők sietve, behúzott nyakkal sietnek dolgukra. A gyermeken egy szál kötött pulóver van, nadrágja alól kilátszik szakadt zoknija, a kopott félcipő felett...A kabátját a hidegtől reszkető kutyájára terítette...Szemeiben szomorúság és belenyugvás...Nézem, és fáj a sorsa...

 Nézem a fáradt nénit, amint a buszmegállóban áll, kezén nincs kesztyű, kabátja vékony ballon anyagja rásimul vékony,  töpörődött testére. Lábain ormótlan bakancs, elől jól láthatóan lyukas, harisnyája ráncokban lóg. Szemeiben szomorúság és riadalom...Nézem, és fáj az élete...

 Nézem a fiatalembert, amint a luxusautóból kiszáll. Lábán divatos, meleg csizma. Finom öltönynadrág van a kivül bőr, belül szőrme kabátja alatt, haja frissen nyírva. Szemeiben hetykeség és ridegség. Nézem, és fáj a közömbössége...

 Odalépnék az idős bácsihoz, segítenék hazacipelni a kenyerét...Odalépnék a koldus kisfiúhoz, ráteríteném a kabátom...Odalépnék a fáradt nénihez, magamhoz ölelném...Odalépnék a hetyke fiatalemberhez és megráznám, hogy észrevegye a világot...Ehelyett csak kinyitom a bácsi előtt az ajtót, rámosolygok a nénire, bevásárolok pár apróságot a kisfiúnak, és elmegyek haragos tekintettel a fiatalember mellett...Nem tudom megváltani a világot...Pedig de megtenném! De jó lenne annyi jót tenni, hogy ne ezt lássa az ember!

 Mély fájdalom van bennem...Erős fájdalom...Fáj a sok elesett, fáj a sok nehéz sors, fáj a sok közömbösség...Ez lenne a világfájdalom...?