Testvérek

Az egész láger mintha egy hatalmas rabok kórusává változott volna. Lélekben minden magyar hadifogoly az ő édesanyjának kakukkfűvel benőtt sírja előtt térdepelt.

Akkor éppen a Nagy Völgyben kaszáltunk. Jó korán, a harmaton fogtunk neki, ezért örvendtem, amikor a vállunkra került a kasza, és elindultunk a vackorkörtefa alá megpihenni.

Ha visszagondolok, majdnem minden kaszálónkon meg voltunk áldva egy sűrű lombú vackorkörtefával, és ezek mind-mind szerették a mesét. Azért sokáig körülötte nem legyeskedhettünk, mert a hatalmas és néha nagyon mackós, kárpáti barna medvék a saját kamrájuknak tekintették, és ezt mi, kaszás emberek nemigen vitathattuk velük. Beismerem, hogy ezúttal nem az okosabb engedett, hanem a gyengébb.

De most két, kemény, kaszás ember, vállukon a borotvaéles kaszákkal, elindulhatott a vackorkörtefa felé. A mackó reggelre már megjárta magát, mint ahogy a letördelt ágak tanúsítják, és uzsonnára mi már úgysem leszünk ott, vár minket édesanyám terített asztala, és nem vackorkörtékkel.

Előre tudtam, hogy most édesapám nem arról fog mesélni, hogyan is éltek a „magyar üdőben”, de a magyar kakastollas csendőrökről sem, mert azokról már a tegnap hallottam. Valami egyébre számítottam, talán orosz hadifogságos történetre.

Négy év világháború, utána négy év hadifogság hosszú idő, és az ezekről szóló történeteket úgy hallgattam, olyan érdeklődéssel, mint a templomban az evangéliumot.

Lackó bátyámat éppen másnapra vártuk haza az egyetemről, és ezért a történet éppen két magyar testvér hadifogolyról szólt, arra buzdítva engemet, a hallgatóságát, hogy soha többet ne veszekedjünk egymással. A vackorkörtefa alatt a mesélőnek, édesapámnak és a vackorkörtefának hátat vetve hallgattam a mesét.

Az oroszok a lágerban sohasem adtak minden fogolynak egy-egy csajkát.

Drága a csajka, elégedjen meg minden két fogoly eggyel! Kanál, az mindenkinek jutott egy-egy, amit a foglyok a zsebükben hordtak. Az ételt, a forrázott korpát egy csajkából kellett megegye két fogoly. Több száz magyar és német hadifogoly kettesével állt sorba a hatalmas fazekak előtt. Azt nem tartották fontosnak, hogy magyar a magyarral, német a némettel, esetleg testvér a testvérrel kanalazza a korpalevet.

Ketten álltak sorba, és két ember hamarosan meg is barátkozott. Először mind a kettő a tetejéről a hígját merítette, utána mind a kettő az aljáról a sűrűjét. Egy-két nap alatt a két fogoly már össze is szokott, de ezt mintha nem akarták volna az oroszok. Hetente legalább egyszer, éppen evés közben hangzott el a parancs: Bal sor egy lépést előbb! Ettől teljesen összezavarodott minden, már azt sem lehetett tudni, hogy melyik fogoly mennyit merített a hígból és a sűrűből.

Ez nem elvi, vagy etikai kérdés, hanem itt az dőlt el, hogy két fogoly közül melyik hal meg étlen hamarább. Aki a sűrűjéből merít többször, az tovább él, nagyon ritka esetben még a szülőfaluja piros cserepes templomtornyát is megláthassa. Amelyik csak a hígjából kanalaz, azt napokon belül feldobják a szekérre, és kiviszik az erdőszéli hullagödörbe.

Erről a megmaradt foglyok még nyilvántartást is tudtak vezetni, mert hajnalban a szekérre dobott fagyos hullák koppanását számolgatták. Hajnalban a járőrök minden földön alvó fogoly lábába belerúgtak, és aki nem húzta bennebb a lábát, vagy nem mozdult valamerre, annak a lábára drótot kötöttek, és kihúzták a többi közül.

Történt egyszer olyan is a több száz fogoly között, hogy egy csajkára éppen egy magyar testvérpár fogoly jutott. Úgy általában a foglyok nagy hasznát vették a keresztény hitük tanításainak, az evangéliumnak. Azok közül, akik hittek Istenben, emlékeztek Jézus Krisztus tanításaira, azok közül sokkal kevesebbet húztak ki a járőrök hajnalban.

De még Jézus Krisztus tanítása sem volt elég minden esetben és minden helyzetben. A láger, az láger, itt a megszokott erejű hit túl kevés, ide már rendkívül erős hit szükségeltetik. A magyar testvérek, a korpalevet egy csajkából kanalazó testvérek valahogy elvétettek valamit, az evangéliumról annál az ebédnél megfeledkeztek.

Néha megtörtént, hogy a hígját és a sűrűjét az ételt osztó fogoly nem mindig patikusi igénnyel mérte, az arányok mindig nem voltak ugyanazok. Ezúttal a magyar testvéreknek nemhogy két-két kanál sűrű, azaz korpa nem jutott, valahogy úgy sikerült, hogy egyetlen árva kanál korpa felett kellett megosztozkodjanak testvériesen.

Rosszul sikerült, szörnyen rosszul. A kisebbik testvér ártatlanul és rosszat nem sejtve kimerítette azt az egy kanál sűrűt, a korpát az aljáról, és meg is ette. A nagyobb testvér először kétségbe esett, majd rettenetesen dühös lett. Kivette öccse kezéből a csajkát, fejéhez vágta, de úgy, hogy az öccse a földre rogyott, ott pedig a durva, vasazott, orosz fogolybakanccsal addig rúgta, amíg a testvére a lelkét ki nem adta.

Mire észrevették a többi foglyok, már csak egy nagy vértócsa volt a láger letaposott haván és egy halott, magyar fogoly. Jöttek a járőrök, drótot kötöttek a lábára, úgy húzták el.

Aznap délben nem vitték ki a szekérrel, csak másnap hajnalban, mert akkorra még úgy is fog gyűlni melléje sok más.

Ennél a történetnél még a kaszálás is jobb lett volna! Még akkor is jobb lett volna, hogyha  mind csak katángkóró vagy szamárcsipkét kaszáltam volna, mégpedig veretlen kaszával.

Vannak történetek, amelyek után nem kell mondani, hogy ez igaz, így történt. Én biztosan tudtam, hogy édesapám négy év alatt sok ilyent látott, de még ennél ilyenebbeket is. De én most magamban azért duzzogtam, hogy miért kellett ő ezt nekem elmondja.

Mivel egymásnak háttal ültünk, nekem úgy tűnt, mintha a körtefa mesélne, mert csak az ő lombját láttam, és néha, mintha az ő hangját is hallottam volna.

A történeteken változtatni nem lehet, a dolgok csak egyféleképpen történhetnek meg, a második változat, az már maga a hazugság lenne.

Édesapám úgy próbált segíteni rajtam, az ő története által meggyötört lelkemen, hogy a feneketlen tarsolyából egy másik történetet vett elő, ami a szeretetről szól, és amitől a sötét felhőbe borult lelkemre esetleg rásütne a nap.

Ez a másik, ugyancsak magyar testvérekről szóló történet még a lágerélet elején történt, amikor a foglyok kezdtek elrendeződni.

Egy fiatal, magyar fogoly feltűnően rohangált a lágerben, és mind azon igyekezett, hogy mindenkinek az arcát lássa.

Ez szokatlan volt, és többen meg is kérdezték, hogy miért csinálja ezt. Elmesélte, hogy ő biztos abban, hogy ebben a lágerben van a bátyja, és mindenáron akar vele találkozni. Már az egész láger drukkolt ezért a találkozásért, és mindenki, minden fogolytárs azon igyekezett, hogy ők ketten, a két, magyar édestestvér rátaláljon egymásra.

Az egyik fogolynak igen jó ötlete támadt. Megkérdezte a riadtan rohangáló sorstársától, hogy odahaza, a civil életben mivel foglalkozott. Így tudták meg, hogy ez a hadifogoly hajdanán Budapesten, egy zenekarban muzsikált. Az nem volt kérdés, hogy ismerte-e a bátyja nótáját.

Valahonnan még egy hegedűt is szereltek, és elvitték őt a hirdető hangszóró mikrofonjához. És a hajdani, budapesti zenész, az orosz hadifogoly a lágerben rázendített a bátyja legkedvesebb nótájára. 

A kanyargós Tisza partján

Ott születtem.
Oda vágyik egyre vissza
Szívem, lelkem.
Pásztorsíptól hangos határ,
Árvalányhaj, termő róna,
Édesebb ott a madárdal,
Kékebb az ég, hívebb a lány,
Szebb a róna.

Látlak-e még szőke Tisza
Fűzes partja?
Kondulsz-e még kicsiny falum
Nagy harangja?
Vár-e még rám az a kislány
Fájó szívvel, ahogy írja?
Térdelek-e még előtted,
Édesanyám kakukkfűvel
Benőtt sírja?

Minden magyar hadifogoly énekelte ezt a nótát. Az egész láger mintha egy hatalmas rabok kórusává változott volna. Senki nem törődött semmivel, és ezzel a csodálatosan szép muzsikaszóval, lelkében minden magyar fogoly az ő édesanyjának kakukkfűvel benőtt sírja előtt térdepelt.

A lombos vackorkörtefa árnyékában én magam is segítettem édesapámnak az énekelésben.

 Pásztorsíptól hangos határ,
Árvalányhaj, termő róna,
Édesebb ott a madárdal,
Kékebb az ég, hívebb a lány,
Szebb a róna.

 Nem először hallottam én ezt a nótát, de még a felső-háromszéki székely atyafiak sem. Amióta Isten akaratából édesapám hazajött az orosz fogságból, azóta minden lakodalomban és egyéb nagyobb mulatságban, úgy hajnal felé mindig elénekelte ezt a nótát. Eleinte furcsán nézték az emberek, hogy mit akarhat Zonda Laci a kanyargós Tisza partjával, nem is igaz, hogy ott született. Még az életében sem járt ő arrafelé, mégis minden lakodalomkor azt énekeli:

 A kanyargós Tisza partján

Ott születtem.
Oda vágyik egyre vissza
Szívem, lelkem.

Csak én tudtam meg, egyedül én, hogy miért nem maradhat ki egyetlen lakodalomkor sem ez a nóta, és éneklése közben miért szorítja olyan erősen jobb kezében a zsebkendőt, amelyikkel néhányszor megérinti a szeme alját. Háromszéken már nagyon ritka az a lakodalom, ahol nem énekelik el azt a „Zonda Laci félét”. Száz, kétszáz, háromszáz, négyszáz vagy talán annál is több székely énekli azt, ami nem igaz: a kanyargós Tisza partján, ott születtem.
Még az a székely atyafi sem érti egészen, aki énekli, hogy miért is énekli, de énekli.

Hogyha a sors majd úgy hozza,
Meg kell halnom idegenben.
A kanyargós Tisza partján
Temessetek akáclombos
Temetőbe.

Az első testvérpár történetének fájdalmát nem enyhítette a második. Ez az utóbbi történet sokkal boldogabb, és édesapám azt is elmesélte, hogy a két testvér a láger mikrofonja előtt nagyon szorosan átölelte egymást. Senki sem tudja, hogy ők hazatértek-e, csak azt, hogy egymásra találtak, hogy érdemes volt küzdeni.

A mesélő vackorkörtefa alól két irányba indult el a két kaszás, a két generáció, de az egy fájdalom. A hajdani önkéntes magyar tüzér nem akarta, hogy a fia lássa a könnyel áztatott arcát. Egy önkéntes magyar tüzér, aki a Don-kanyart is megjárta, és hosszú éveken át orosz csajkából ette a korpalevet, hogy is nézne ki könnyekkel áztatott arccal. Ezen a földön a 82 esztendeje egy csepp könny nélkül telt el.

Én sem akartam, hogy esetleg előttem megszégyenüljön. Ezért indultunk el a vállunkra tett kaszával a Nagy Völgy pusztáján szótlanul, egymásnak háttal, a kaszáló két széle felé.

Eltelt jó néhány év azóta. Az emberek elmúlnak, az idők változnak, de a nóták, a szép, igazi nóták örökre megmaradnak.

A legközelebbi városban, ahogy mondják, Felső-Háromszék, azaz Szentföld fővárosában, Kézdivásárhelyen, egy közeli rokon lakodalmán voltam hivatalos, ott mulattam.

Jóval éjfél után egy középkorú, bor és nótaszerető férfi vette a bátorságot, és az öttagú zenekar dobogójához ment, éppen a prímáshoz. Akik közel ültünk, jól hallottuk az ő hangos szavát.

- Hallod-e, prímás, azt a Zonda Laci félét vajon tudod-e?

- A kanyargós Tiszát-e?

- Azt, azt, azt húzzátok el!

És az öttagú zenekar rázendített a Zonda Laci félére: „... Oda vágyik egyre vissza szívem, lelkem …” .

Egy csodálatos vegyes kórus alakult ki abból a majdnem háromszáz lakodalmas vendégből. Volt ott aggastyán, tinilány, voltak erős fiatalemberek és meglett, fölszabadult, vidám és szép asszonyok.

Fülemnek és lelkemnek annyira tetszett az ekképpen előadott nóta, hogy meg sem mertem szólalni, nehogy az én hangom megzavarja az élményt.

Mert az élmény történelmi, és ezért nagy. Ez, az örökös szabad székelyekből verbuvált kórus az egész világnak énekelt. Azt énekelte, hogy az ezeréves, Szent István királyunk országlása óta létező magyar haza sok árulás, trianoni szétszaggatás után is egységes és örök. Ennek az egységnek a meghúzott határok árthatnak, de meg nem szüntethetik. Közös és ugyanaz a magyar haza annak is, aki „A hargitai fecskemadár hosszú útra készül” kezdetű dalt énekli, és annak is, aki „A kanyargós Tisza partján” kezdetűt. Ott, a Tisza partján a Hargitáról énekelnek, mi itt, a Hargita tövében a kanyargós Tiszáról.

A trianoni döntés földrajzi, adminisztratív, politikai határokat változtatott, de a lelkek fölött nincs hatalma.

Ezt attól a mesemondó, erdőszéli, sűrű lombú vackorkörtefától tudom.

Zonda Attila