A virágok szép pompájában vár most
a sírhalom, s mennyi dísz, s derű
krizantém fehér őszi virágtenger,
együtt ring a bősz őszi szelekkel.

Sírok megannyi fapadjai
integetnek, szólnak suttogva, ülj le,
sírhalom előtte, gaz már belepte,
békés , nem hivalkodó a keresztje
rajta áll, meghalt, és a Don elnyelte.

Odébb egy másik mintha intene,
a hervadt őszi csendes sírkertbe,
hős, a hazáért meghalt tizenhétbe,
s a név már nem is látszik a zöld-köbe
az idő, mi feledéssel belepte.

Megyek tovább fakult sírok között,
melyek fölött csak Isten őrködött,
katonák, hazafiak enyészete,
öreg temetők fájó csendélete,
mar bele sirató székelylelkemben.

Csak egy emlék áll a temetőben,
a háborúban hős elesettek
emlékére, készült el negyvenhatban,
Római Katolikusegyház által,
hívő emberek adakozásában.

Ki emlékszik a hős katonákra,
kiknek csontjai idegen földbe
porladnak jeltelen sírok földjébe,
mely sírokra virágot senki nem tesz,
s már az sincs, ki értük imát rebegne.

A gondolat repít el messzire,
a legyalult székely temetőkbe,
hol idegenek lakta házak állnak,
halottak csontjain múló gyalázat,
emlékükre már a könnyek vigyáznak.

E néma hantok előtt magányban
ölellek én magamhoz nemzetem,
tisztelettel élek sírjaitokban,
szeretetem viszem én múltatokba,
gyertyát gyújtok jeltelen sírotokra,
virágözönt szórók hamvaitokra,
s az őszi naphalványuló csókjával,
veletek leszek minden gondolatban.
31.10.2012