Mert van az úgy, hogy egy-egy szó, egy mondat, mondattöredék gyökeret ereszt bennünk. Mint szélfútta mag. Megkapaszkodik. Ott marad.

„Csillagúton üzenj nekem…”, énekli Pataki Attila. És nem csak ő. Most már bennem is él ez a hang. Valószínű még sokakban, ugyanúgy.

Mint egy belső visszhang. Újra és újra hallom. És nem számít, mit teszek éppen: a háttérben ott hallom ezt a makacsul visszatérő hangot.

Ha valaki ezt papírra vetette, akkor e mögött sokkal több van, mint ami első hallásra tűnik. Olyasmi, amire talán még szavunk sincs, csak a jelenlétét érezzük.

Talán, mert hinni szeretnénk, hinni akarjuk, hogy létezik az a csillagút, vagy legalábbis egy ösvény lélek és lélek között. Hogy aki, vagy ami fontos nekünk, akire, vagy amire gyakran gondolunk, ott működnie kell annak a láthatatlan lelki kapcsolatnak. Hogy valaki üzen nekünk azon a bizonyos csillagúton és mi vesszük az üzenetet. Hisz erre vártunk. A jelre, hogy gondolnak ránk. Valakinek mi is hiányozhatunk.

Az okosak hadd nevezzék csak telepátiának. Nekünk sokkal szebb és emberibb, szívmelengetőbb a „csillagút”.

Amikor a 70-es évek elején, a dicsőszentmártoni kultúrotthonban, Illyés Kinga csodálatos szavalóestjén elhangzott Tóth Árpád „Lélektől-lélekig” című címadó verse, nem gondoltam, hogy ezek a sorok egyszer, valamikor, sok-sok év után így köszönnek vissza.

Egy dalszöveg töredék hatására.

Hogy 94 évvel megírása után is ilyen aktualitással bírnak ezek a sorok.

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 
Mint egymástól itt a földi szívek! 
A Sziriusz van tőlem távolabb 
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 
Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 
Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

2018.01.29.