Bár sohasem mondták ki, még önmaguknak sem, mégis tudták, érezték. Ő, az első gyerek, ő az igazi.

A GYERMEK. A mi Gyuszikánk. Ő, az egykori szerelem, házasság, közös életük első gyümölcse. A második, az csak úgy volt. Az olyan természetesnek tűnt. De legalább volt kihez hasonlítani az elsőt, azt a drága igazit.
Vajon hányszor tették fel magukban a kérdést, némán, önvádlónan: mit nem csináltunk jól, mit mulasztottunk el megtenni érte, a legdrágábbért, miért lett éppen ő beteg, miért vette el tőlünk az Úr, miért adatott neki csak 47 év ebből a földi létből?
Az özvegye nem fontos, menjen Isten hírével, minél hamarabb. Gyereket úgysem szült, a mihaszna.
Minden, amit Gyuszika érintett, szent és sérthetetlen lett. A ruhái, az ágya, a mogyoróhéj, amit bontáskor az ő keze érintett. Ezek élettelen tárgyak. De itt van ő. A kutya. Él és mozog. Ezt tőle kapták. Ajándékba. Az ő utolsó ajándéka. Ő hozta, ő simogatta, ugyanúgy, ahogy most ők szeretgetik egyre betegesebb ragaszkodással. Ebben is őt keresik. A Gyuszikánkat.
A kutyára ontják minden gondoskodásukat, szeretetüket. Semmi sem számít, mit tesz tönkre, hogy viselkedik, kire támad. Hallgatólagosan ugyan, de a kis porta ura lett. Ha választani kellett, ki birtokolja az udvar gyepét: a dédunokák vagy a kutya, nem volt nehéz dönteniük.
A gyerekeknek jó itt bent a házban. Szem előtt vannak. De ő, az egyre vadabb, egyre fékezhetetlenebb, ő hadd szaladgáljon. Neki tér kell és szabadság.
Családi rituálé lett a kutya ételének elkészítése. A legfontosabb napi feladat.
A papa, a valamikori „falkavezér” már csak árnyéka önmagának. Teste egyre vékonyabb, erőtlenebb, aszottabb. Az intő szavak nyomatéka már rég elkopott. És a kutya ezt megérezte, hogy felcserélődtek a szerepek. Farkas-ösztönében megerősödött, dacos, erőszakos, makacs kutya lett.
Akkor éjszaka is őt akarta kímélni, a kedvest, a féltettet. Megvékonyodott, erőtlen férfi karját megfeszítve próbálta kivenni a kutya szájából a sün-zsákmányt, nehogy a tüskék kárt tegyenek benne. A kutya földre döntötte, az óvni vágyó kezet pedig marcangolni, harapni, tépni kezdte. Még akkor sem tudott haragudni rá. Hangja bennrekedt, némán mozgó ajkakkal nézte, ahogy a tompa telihold fényében megcsillan az udvar földjére kifolyó vére.
Ott talált rá hajnalban a mama. Immár élettelenül. A kutya, mint győztes a dobogón, úgy ült mellette. A mama nem sírt, nem jajveszékelt.
Istenem, te így akartad! – motyogta. Nem, dehogy, Gyuszikánk akarta így, hogy vele legyen!
Drága gyermekem, ott az ismeretlen odaátban: most már nem vagy egyedül! És hirtelen nyugalom szállta meg lelkét …
Behunyt szemekkel arcát az ég felé fordította. Keze görcsösen ökölbe szorult. Megtalálta az utolsó szalmaszálat, melybe zaklatott lelke belekapaszkodhatott …
2017.07.06.