- Halló, jó napot, Kati néni! Van-e még eladó tojása? Holnap bemennék érte.

 - Isten áldja! Jaj, nincsen már tyúkom, drága, mind eladtam. Még a kokast is odaadtam a múlt pínteken annak a diósembernek - tudja, aki ád a dióért cukrot, olajat és rizskását. Valahunnan messzünnen, a hegyekbűl jár ide. Tojást biza még én is a bótbúl vöttem utóljára, erősen…

 Hol volt, hol nem volt, a hósipkás Vlegyászán innen, az öreg Dimák gondosan elvetett tengerién túl, még a hatalmas kőistállón is túl, ott ahol a gyanútlan turisták a Varjúvár felé bandukolva - a pechesebbek a dühös juhászkutyák elől hanyatt - homlok menekülve, majdnem mindig eltévednek, de egy-két rőfnyire még azon is túl, volt egyszer egy vásott, tarkabarka kisbárány.Egy virágillatos tavaszi reggelen úgy elugrabugrált az anyja mellől, hogy egyszer csak arra eszmélt fel, tiszta…

Vasúti emberek jöttek a hírrel, hogy áldozó csütörtökön igazi, nagy „békebeli" lakodalom lesz Sztánán. A békebeli úgy értendő, hogy mindennek megadják a módját, akárcsak a boldogult békében. Mert a béke halála óta nem kerekedett még egyik kalotaszegi községben sem igazi, lakodalmas kedve a népnek, hát ez lenne az első eset.

A község jobbkézre, jó félórányi gyalogjárásra esik a vasútállomástól. Akik Sztánát csak a vasúti kocsi ablakából ismerik,…

A pitymallat még éppen csak csibészkedett a közeli bükkösök felett, amikor Bátyámuram szélesre tárta házacskája ajtaját, szokásához híven nyújtózott egy sort a páraszagú friss levegőn, s mindjárt úgy érezte, az a ritka pettyesliliom is bókolni fog neki hamarosan ott a kert tövében, ahogy megvirrad. De jóformán be sem végezte e komótos szertartást, tekintetével babrálni…

Legtöbben kellemesen bódító, semmihez sem hasonlítható illatára esküsznek. Velem egyenesen csodákat művel. Amint  kitárul a láthatáron élénk-rózsaszínű uszálya, már fog is rajtam a varázslat. Tehetetlen vagyok, hisz a levegőben is ott vibrál. Mennék közelebb – de megtorpanok. Túlságosan lenyűgöz a pillanat. Teszek néhány lépést a bujazöld mezőben, majd inkább a fűbe ereszkedem.…

Tikkasztó nyári kora délután volt. A fák leveleit meg-megrezegtette egy friss szénaillatot hordozó, bágyadt szellő, aztán az is gyorsan továbbállt, mint akinek sietős, a már-már tüzes katlanná lett faluból. Lali, a vándorcigány, kedvetlenül baktatott felfelé a főutcán. Szénfekete, egykor jobb napokat is látott ruhája valósággal szívta magába a könyörtelen napsugarakat, s a hatalmas lepedő, ami csak úgy dudorodott a mindenféle - potom pénzért beszerzett - limlomtól, egyre jobban húzta…

Ugyanolyan egyhangúan szállt alá az est Aranka néninél, mint általában bármikor, télen. Odakint az idő is csak az a rongyos semmilyen, se hó, se fagy nem uralkodott, de cserében annál több sár duzzasztotta a tenyérnyi udvar minden szögletét. Még az a cudar Nemere is feltűnő csendességben lapult valahol, egy szekeres gazda szerint az ojtozi hegyszoros torkában akadt fenn vagy két napja, s ott lóghatott azóta is.

A naptárba viszont Óévet írtak, holnap mégiscsak pirosbetűs…