Mindmáig e táj szülötte írt legszebben és legszívbemarkolóbban a keleti végekről. Móricz tollából való a címbéli citátum is, minek lényege, az elmúlt közel száz esztendőben, sajnos alig változott. Pedig micsoda értékek, mily’ gyönyörűséges felfedezni valók vannak errefelé: Árpád-kori templomok, csónakfejfás temetők, zsindelytetős haranglábak, kazettás mennyezetű istenházák (melyek évezredes asztrálmítoszi örökségünk hordozói), ritkaság számba menő természeti értékek! A Báthoryak egyik fészke, a Nagyságos Fejedelem kedves vidéke ez, s Bethlen Gábor idejében, biztonságos helyen, itt őrizték a Szent Koronát is. Az első világháborút követő „forradalmi” időkben meg kizárólag a környéken harcoló Székely Hadosztálynak köszönhetjük, hogy nem öntött el bennünket a román áradat. Esze Tamás kurucainak földjén Kölcsey, Petőfi, Móricz és Szabó Lőrinc emlékeire lel az utazó, Kodály is szívesen gyűjtött errefelé, a szatmári verbunk nélkül meg egyenesen elképzelhetetlen népitánc-kultúránk. A nyugati végekért már megmozdultak jó páran, Göcsej és az Őrség végre tényleg visszakerül az ország térképére, de Szatmárról és Beregről inkább csak vészhelyzetben hall a magyar, ha árvíz vagy ciánszennyezés fenyeget, aztán - miután megúszta a bajt – újra néma csend.

A’90-es évek végén Görögországban járva elvetődtem a Meteorákhoz is. Világjáró honfitársaim egyik ámulatból a másikba ájultak, látván e kolostorok csodáit, a makrokozmosz lenyomatát egy-egy kis bazilika mikrokozmoszában, a lencseszerű ablakszemek precíz tájolását, hogy az mindig csak az adott szent ünnepén világíthassa meg annak ikonját. Hazafelé a buszon aztán nem győzték sorolni a sok frissen szerzett élményt, ami „csúcs, és ide mindenkinek el kell jönni, mert ezt látni kell”. Mikor erre halkan megjegyeztem, hogy ezt mifelénk minden kis falusi templom tudja, sőt ennél még többet is, úgy néztek rám, mint valami eszelősre. Aztán csendesedtek csak el, majd szálltak magukba, miután kézbe véve a mikrofont, kedvcsináló kiselőadásban mutattam be a csengersimai és a csarodai református templom meg a tákosi „mezítlábas Notre Dame” működését, s a látottaknál is különlegesebb kultúrtörténeti érdekességeit. (Utána még éveken keresztül kaptam a visszajelzéseket, hogy mennyire igazam volt!)  

Világlátni vágyók, tanárok, kultúraszerető atyámfiai! Gyertek el elébb Szatmárba, Beregbe, s hozzátok ide gyermekeiteket, tanítványaitokat meg barátaitokat is, mert e táj, mely mindmáig mostoha sorsra ítéltetett, a legigazibb kishaza. Ha becsületes, szorgos, vendégszerető emberrel akartok találkozni, itt megtaláljátok. Templomainkban a Tebenned bíztunk eleitől fogva (de sokszor énekeltük Czine Miska bátyánkkal Csekében vagy Gyarmaton éjféltájt, befejezésül, mikor már a bor is elfogyott) Kölcsey magyarjainak ajakán itt mindmáig hitelesen szól!  Hív Csenger, Csengersima, Gyügye, Nagy- és Kisszekeres, Tákos, Csaroda, Vámosatya (mindegyiket hosszú volna felsorolni!) gyönyörűséges templomaival, Ferenc tekintetes sírja Csekében, Móricz gyermekkorának színterei Csécsén és Túristvándiban, Petőfi fája Nagyar alatt.  Vár a Tisza, a Túr (amiből több is van!), a Szamos és a Szenke partja, hol a nóta még mindig ugyanaz… Itt a legigazibb kedvelt hungaricumunk, a szilvapálinka (kóstolhatod Panyolától Penyigéig, Szamosszegtől  Tarpáig, Barabásig),  de ne hagyd ki az éjfekete lekvárt sem a „nemtudom” szilvából,  s ebédre itt olyan kötött-tésztalevest meg  tengerikásás töltöttkáposztát kapsz, hogy ahhoz tíz ujjad is kevés…  A nagydobosi tökfesztiváltól a csekei cinkefesztiválon át (nem madárkáról van szó, hanem ételféleségről!) a lápi disznótorosig számos nagyrendezvény várja az idelátogatót! Megcsodálhatod ritkaságszámba menő ipari műemlékeinket, a túristvándi vízimalmot, a tarpai szárazmalmot vagy az ecsedi „villanygyárat”. Nyaranta igazi felüdülést nyújt a tivadari, az ugornyai tiszai strand meg a Túr „bukója”, de vihetsz haza – a jóféle pálinka meg lekvár mellett – igazi beregi keresztszemest is, a tákosi asszonyok kezemunkáját. S ha teheted, zarándokolj el január 22-én Csekébe, a Magyar Kultúra Napjának országos nyitórendezvényére, mert a Himnuszt elénekelni annak születése helyén, hazai és külországi magyarokkal, életed egyik legszebb élménye lesz.

Ha nem mindjárt „spanyolba”, „görögbe” vagy „olaszba” vezet utad, hanem e vidéket látogatod meg elébb, nem bánod meg!  Erősödne hited, magyarságod, no meg gyarapodnál testben, lélekben is. Akkor tán Zsiga bátyánk, odafönt, örömmel húzná át papirosán a címbéli szavakat, s helyébe ezt írhatná: Az Isten tenyerén.

(Megjelent a Magyar Hírlap 2011. december 15-i számában)