Könnyű kiverni a lírát az emberi agyból.  Csak a születettek és a mosolygósak, utóbbiak  közül is egy vagy kettő sem marad igazi költő.

A tanító úr unokája valahogy eltévesztette ezt a két direkciót, a gyerek semmi jelét nem mutatta a lelés adományának, másfelől pedig a rendesnél gyakrabban bizonyult indokolatlanul jókedvűnek.

A derék pedagógus ezeket egyáltalán nem vette észre, különösen nem észbe.

Folyton nevelni akarta a szerencsétlen unokát.

Ebbe törött bele béka- és diáknyúzó bicskája.

Azt vette fejébe, hogy megtanítja unokájának Petőfi Sándor János vitézét, még negyedikes korban. Utána jönne Arany János Toldija, majd pedig Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz és a többiek. Szép szabadcsapat. Ha az unoka, ez a pompásan sikerült fiú ilyesfajta filoszi adottságokkal születik, biztosan viszi valamire. Samuka azonban különös érdeklődést tanúsított az apró élőlények világa iránt, és ezt nagyapja – Papó – előtt sem titkolta, mi több, tudását nem röstellette néha fitogtatni is.

No, amikor – még a Petőfi előtti nagy népiek tanulmányozása alkalmával – meg akarta tanítani Papó tanító úr az unokának Csokonai Vitéz Mihály Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versét, Samuka különös fogékonyságot mutatott a cím egyik szava iránt. „Drága kincsem, galambocskám, / Csikóbőrös kulacsocskám! / Érted halok, érted élek, / Száz leányért nem cseréllek.”

Ez rendben volna, ám Samuka így szavalta: „Csikóbőrös kullancsocskám...”

Ebből lett aztán némi baj.

Hiába álmodozott Papó tanító úr arról, hogy az unokája, ez a pompásra sikeredett Samuka egyszer majd országosan elismert szavalóművészként szitálgat egy kis hírnevet a hála ködfelhőjéből őrá is – mint aki bevezette a tudatlan gyerkőcöt a boldogságos szózatok édenébe –,  Samuka

nem tágított. Folyton kullancsolt a kulacs helyett.

No, a csaknem kilencven kilós Papó tanító úr föllétrázta magát a padlásra. Jól emlékezett: megtalálta, föllelte egykori honvéd nagyapjának –, aki az első világégésben Galíciában jobb könyöklövést szenvedett, és emiatt egész életében nyomoréknak számított –, az alumínium kulacsát –...ha valóban abból volt. De lehet hogy egy második-világháborús kulacs volt az. Mindegy, Papó tanító úr az életét meg a létrafokokat kockáztatva, hatalmas kínok árán lehozta, és próbálta rendbe tenni a világot.

– Samuka, kérlek. Ez itt egy kulacs. Ha pedig kullancsra volna szükséged, hát csak kilépsz kettőt, és a Csigadomb tetejéről máris fölcsippenthetsz egy ármádiára valót...A sűrű erdőben.

– A Kárpát-medencében leggyakoribb a közönséges kullancs (Ixodes ricinus), amely a vérszívás során Lyme-kórt, vírusos agyhártyagyulladást, és mást fertőzéseket is terjeszthet az emberre – deklamlálta Samuka, mintha templomban szentleckézne. Mert csakugyan: a legfontosabb szövegeket mindétig maga előtt látta, a vizsgáin is úgy mondta fel, mintha élőben olvasná valamennyit. Tanárai többször is motozást rendeltek el, de nem csíphették rajta, soha semmiben el nem marasztalhatván a jeles fiatal tudósjelöltet.

– Mintegy két tucat kullancsfaj is él a Kárpát-medencében. A fontosabbak…

Papó tanító úr szenvedélyes dalos volt. Imádta a műkedvelő színjátszást is. Amikor a János vitézt készültek félig versben, félig prózában, ám lényegileg dalban bemutatni (ezt a fura egyveleget, érdekes módon, nem tiltotta a korabeli kulturális  kormányzat), a közben fölcseperedett unokájának címszerepet szánt volna a produkcióban. Kijöttek a televízió emberei, hogy az általuk autentikusnak gondolt helyi részeket jóelőre fölvegyék.

Samuka azonban elbukott egy akármin.

 „Pillants ide, hiszen ezen a világon. Csak te vagy énnekem minden mulatságom. Vesd reám sugarát kökényszemeidnek, Gyere ki a vizből, hadd öleljelek meg”

Ezt kellett volna szépen szavalnia az egyelőre még manökennel helyettesített, így sem kevéssé vonzó Iluska felé fordulva, ámde csak az jöve ki a legény pompázatos, immár kackiás bajuszkával körített piros száján, hogy:

„Kullants ide, hiszen ezen a világon…”

A stáb szétröhögte a rögtönzött stúdiót.

Hiába is moderálták-dürückölték, szidták-porozták: a kullancs semmi áron nem akart helyet cserélni a pillantscsal.

A temetőben külön nyugosznak. Papó tanító úr a fura gikszer miatt kapott gutaütést, igaz, nem mindjárt, hanem a pálinkafőzési szezonban; Samuka pedig, haj, elutazott kullancsokat tanulmányozni idegen országokba.

Ahonnan – évek múltán – voltaképpen nem is ő maga tért meg, hanem csak a koporsója.

Ki tudja, mi szívta ki a vérét.